Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Szabó Magdolna: Kárász Judit
18 Munkakörének szociofotó mozgalma, amely a fényképezés sajátos formanyelvét az avantgárd vívmányaival kívánta megfogalmazni. Különösen e kör művészei tekintettek példaként az SZFMK fiatal alkotójának fotográfiáira. Kárász Judit képeit teljességében az 1933. évi Szegedi Hét alkalmával láthatta a közönség a Kollégium Kárász utca 15. sz. alatti helyiségében. A kiállítás idején a fotós már visszautazott Dessauba. Távollétében a 18 x 24 cm-esre nagyított felvételeket Buday installálta és rendezte a maga metszetei mellett egy külön terembe, s hogy mindenről számot kapjon az alkotó, enteriőrképek készültek a tárlatról, amelyek üvegnegatívjai szintén ránk maradtak. Valójában ez a pár lemez tárja fel a kiállítás koncepcióját és részleteit: hogyan helyezték a városi/vidéki képeket a társadalmi kontraszt hangsúlyozása érdekében a 'társadalmi élet’, 'testi- lelki kultúra’, 'gyermekélet', rokkantak' 'búcsúsok’ 'képek a termelésről’ tematikai egységek mentén párhuzamba. A belvárosi polgári lét és a vergődő falu nyomorúságának ellentétét száz szociofotó érzékeltette, ahol a várossal szembeállított terepet Apátfalva és Tápé, a parasztok és egyszerű környezetük, a dél-alföldi tanyák és a makói hagymaföldek jelentették. Eredeti tervek szerint a Kollégium szociofotó-könyvet készült kiadni az említett vidéki terepmunkák reprezentatív felvételeiből. E Kárász-fotókból született volna a kötet, de az előkészítés után a megjelenés végül elmaradt, vélhetően anyagi okokból, hiszen a Kollégium saját finanszírozású sorozatában a fotókötet jelentős nyomdai költséggel terhelte volna a társaságot. A kiállított felvételek jóval az esemény után is éreztették hatásukat. A szociográfiai irodalomban fel-felbukkantak jellemző képei, de még fontosabb tényező az érlelődő fotóműfaj számára, hogy nem egy későbbi nagy sikerű fotográfus, köztük az SZFMK-hoz Kárászt után csatlakozó Müller Miklós munkásságára a Szegeden bemutatott 1933-as sorozat rendkívül erős hatást gyakorolt. Úgy alakult sorsa, hogy ez volt Kárász Juditnak életében az egyetlen önálló kiállítása. A Bauhaus és Németország Kárász Juditot az utókor ma már a magyar bauhauslerek egyik kiemelkedő alkotójaként tartja számon. A titokzatos, eredeti egyéni alkotó életművére és élettörténetének részleteire meglehetősen lassan, halála után évtizedekkel irányult kellő figyelem. 1931-ben, fél éves párizsi kitérő után érkezett a Bauhaus Hochschule für Gestaltung művészképzőbe, ahol a fotórészlegen társai Blüh Irén (Irena Blühová) és Fodor Etel voltak, első nőtanoncok a kurzuson. A kitűnő iskola, amelyben a hallgatók megismerhették a választott művészeti területük gyakorlati és elméleti lehetőségeit, egyúttal a modern európai művészet egyik legjelentősebb intézménye és központja volt. Ebben a képzőben korábban Moholy-Nagy és Pap Gyula foglalkozott behatóan a kreatív, kísérleti fotográfia addig ismeretlen irányaival. Velük ugyan Kárászék már nem találkoztak, Moholy szelleme, újító elvei tovább éltek a későbbi kurzusokkal. Az anyag- és formatan alapjait Hans Albers és Vaszüij Kandinszkij tanította, utóbbi az absztrakt formaelemeket, és az analitikus rajzot oktatta. Fényképészeti mestere az új tárgyiasság jegyében a konkrét fényképezés mellett elkötelezett Walter Peterhans, az 1929- ben indított fotóműhely vezetője volt. Amikor nemrég a magyar Bauhaus- tanoncokra irányult a figyelem itthon és külföldön (Magyarok a Bauhausban - Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010, Bauhaus-Archiv, Berlin, 2010/2011) számos kiváló, ismert és alig ismert művész, többek között Kárász Judit 1930-as évek elején kibontakozó művészetéhez kerülhetett közelebb az értő közönség. Két elképesztő erejű közösség, a szegedi fiatalok és a Bauhaus tagja egy időben. Ezek hatását érzékeltetik az addig ismeretlen, vagy ritkán látott felvételei. A rövid, de termékeny dessau-i korszak felfogása egyértelműen érezteti hatását mind a képalkotás módjaiban, mind a témaválasztásban a korai szociofotóktól kezdve, a bauhauslerek életét megörökítő személyes hangvételű felvételein át a világvárossá lett Berlin új 'ipari tájait’, a fejlődés jellemző részleteit, építkezéseket, hidakat, pályaudvarokat, vagy az utca emberét bemutató Kárász-fotográfiákig. Képei a konstruktív
