Bárkányi Ildikó (szerk.): Szöged hírös város ... : Állandó néprajzi kiállítás (Szeged, 2013)

HAJÓÉPÍTÉS

^ zeged a középkor óta fontos vízi átkelőhely és kereske^^^ delmi központ. A Tiszán szállított sóval való kereskedés, ^^ a Máramarosból és az erdélyi havasokból leúsztatott fenyőés tölgyfa feldolgozása a város fejlődésének alapját jelentette. A 19. század közepén évente átlag 200-250 ezer m

3 szálfa nagyobb részét a szegedi fűrésztelepek és zsindelykészítők dolgozták fel, de a hajóépítők tevékenysége is a lápokon érkező fa felhasználásán alapult. A láp vagy tutaj sajátos technikával összeerősített szálfákból állt. 20-25 összeerősített szálfa egy fertályt tett ki. Két összekötött fertály volt a tábla, melyből 4-5 tett ki egy kötést. A tutajeresztés számos veszélyt rejtő foglalkozás volt, a fa szállításának ez a régies formája mégis a 20. század elejéig fennmaradt. A só és a szerémségi bor szállítására már a középkorban is készítettek fahajókat Szegeden, melyek valószínűleg egy törzsből faragott, úgynevezett bödönhajók lehettek. A hajókészítők tevékenysége évszázadokig nem különült el a házépítéssel is foglalkozó magyar faragók, illetve a hajómalmokat készítő faragómolnárok mesterségétől. A 18. században megnőtt a fahajók iránti kereslet, melynek kielégítéséhez a helyi faragók mellett a Felső-Ausztriából idetelepült, képzett hajóácsok is hozzájárultak. A hajóépítésre specializálódott superok működésének virágkora a 19. század kö6 zepére tehető, amikor a tehetősebb mesterek 40-50 munkást is foglalkoztató hajóépítő telepeket, superplaccokat tartottak fenn a Tisza felső- és alsóvárosi, majd az újszegedi, bánáti partszakaszaPiacosokat szállító in. Ekkoriban évente akár húsz, 5-10 ezer mázsa rakomány szálIíkofahajó tására alkalmas hajó épült a városban.