Bárkányi Ildikó (szerk.): Szöged hírös város ... : Állandó néprajzi kiállítás (Szeged, 2013)

HAJÓÉPÍTÉS

A szegedi fahajókat tetszetős formájuk és erős, biztonságos felépítésük országszerte híressé tette. A legrégibb, lapított fartőkéjű bornyúszájú hajók mellett már az 1800-as évek első felében megjelentek a kecsesebb vonalú, nagy hordképességű, zsindelylyel fedett gabonaszállító hajók, bőgőshajók. Nevüket az orrtőke nagybőgőfejre emlékeztető díszes faragásáról kapták. Kisebb méretű volt a tető nélküli, só- és homokszállításra használt luntra és a tetejes, 2-3 lóval vontatott, piacozókat szállító kofahajó. A deszkából készült, 10-12 személy szállítására alkalmas ladik és az élőhal szállítására és tárolására alkalmas, orrtőkés halasbárka vagy tökösbárka szintén a superplaccokon készült. A fahajók építésére kezdetben kizárólag tölgyfát használtak, a fenyőfát csak később, kisebb hajók építéséhez alkalmazták. A szétbontott tutajokból származó szálfákat a fűrészelő gödörben dolgozták fel, amelynek közepébe földbe ásott, ember magasságú állványt állítottak. A farönköket megtisztították a kéregtől, és az állványra helyezték. Ceruzával mindkét végén megjelölték a kívánt deszkavastagságot, majd a rönköt a jelek mentén festékbe mártott csapózsinórral hoszszanti irányban megcsapták. A megjelölt rönköt hoszszára vágó- vagy metszőfűrésszel vágták fel. A munkát két ember végezte: az egyik az állványon, a másik alatta húzta a fűrészt. Az állványon álló ügyelt arra, hogy a vágás a jelölésnek megfelelő, egyenletes vastagságban történjen. A hajó építése a fenék megvetésével kezdődött. Először kb. egy méter magasságú bakokat helyeztek a földre, ezekre fektették a kantárfákat, amelyekre a készülő hajó fenékdeszkáit terítették. Ezután következett a feTutajban érkezett szálfák A hajódeszka fűrészelése. 1908