Fodor Ferenc: A Duna-Tisza közi homokhátság délkeleti részének paraszti gazdálkodása a 20. században (Szeged, 2008)
A gazdálkodás változása a második világháború után - Fűszerpaprika termesztése
Ültetés előtt a palántát ládákba szedték. A palántával telt ládákat hűvös helyre tették, vagy vizes pokrócokkal takarták le. (8. kép) Az elültetett palántát a férfiak belocsolták. Vödrökkel, locsolókkal hordták a vizet a kádakból. Palántálásba kapós volt a munkaerő. Ilyenkor a napszámosok dupla bért kaptak. Az alsóvárosi paprikatermelő gazdák nehezen kaptak napszámost, mivel a szomszédos Röszkén sokkal több paprikát palántáltak, és jobban is fizettek. Ezért a legtöbb helyen összefogtak a szomszédok, és közösen ültettek. Hetekig dolgoztak, a fúró is feltörte a kezüket, mire mindenhol végeztek. Úgy tartották, hogy „ütetés után égy hétig tájára sé szabad mönni a paprikafődnek", mert szomorú látvány az elfonynyadt növény. Néhány nap múlva a kiszáradt palánták helyét befódozták. A sorok végébe virágot - nyári rózsát vagy vasrózsát - ültettek. Ez utóbbiról azt tartották, hogy kellemetlen szagával elűzi a kártevőket. A kimaradt palántát négyzetméterben számolva eladták. A paprikát az ültetés után egy-két hét múlva megkapálták. Hátrafelé kapáltak. A harmincas évek vége felé jelentek meg az ekekapák. Töltögetövasakat készíttettek rá és mikor nagyobb volt a paprika, fölhúzatták, hogy ne dőljön el a szár. Verseny volt a szomszédok között, hogy kinek tisztább a paprikaföldje és szebb a paprikája. A paprikaszedés a szénamunkák és a kukoricaszedés közötti időszakra esett. Az első szedés volt a legértékesebb. A teljesen megpirosodott csöveket garabolyokba szedték. Ha kellett, kinn a földön harmadolták. A részesnek járó részt a gazda vitte haza, miután a sajátját behordták. Gyepes részre balhéba öntözték, hogy a véletlen levett, félérett cső, a kormos is bepirosodjon és fonnyadjon a estimája. Ezután következett a fűzés. A paprikamadzagot és a tűket a gazda adta. Általában asszonyok fűztek. Ahol több paprika volt napszámost fogadtak. Füzér- vagy fonalszámra fűztek. A fonál a fűzérnek fele volt, mintegy két méter hosszú. A füzéreket az eresz alatt lévő, falba vert szögekre, vagy a paprikagóréban lévő rudakra aggatták. A górét nád- vagy cseréptető borította. A rudakon szikkadt néhány napig, majd öszszébb rakták, hogy férjenek az újabb füzérek. Az aggatást a férfiak végezték. A vetőmagnak szánt csöveket az első szedés fűzésekor külön kosárba dobálták, és külön fűzték fel. Az első szedést - az időjárástól függően - két-három hét múlva követte a második. Ezek a csövek már kisebbek és világosabbak voltak. Külön fűzték az elsőtől. Ha hosszú ősz volt, harmadszorra is meg lehetett szedni. A csövek nagyságáról és színükről meg lehetett állapítani, hogy a füzér hányadik szedésből való. Télen járták a tanyákat a paprikakufák, paprikabergovácok. Ok a paprikakereskedők fölhajtói voltak. Már november végétől járták a tanyákat, fölmérték a mennyiséget, a kialkudható árat. Ha a gazda olcsóbban is, de háznál el tudta adni'a paprikát, nem kellett a piacra vinni. Az alsóvárosi földeken az 1930-as években Biczók Etel volt a leghíresebb kufaasszony. Rúzsán a füzéreket januárban kezdték értékesíteni. A paprikát itt is a szentmihálytelki kufák vásárolták föl. A füzéreket húzós kilón mérték. Néhányat megmértek, és átlagot számítottak. Alku kérdése volt, hogy kiló- vagy füzérszámra vásárolták-e meg. A kufák által fölvásárolt paprikát évtizedekig Masa György szedte össze, kinek már ekkor volt gumikerekű kocsija, és szállította Szentmihálytelekre. A kocsin a füzéreket magasan egymásra rakta, majd lekötötte. „Jó péz vót benne. Abbú 220 fizettük az adót" - állítják az idősebb adatközlők. 22 0 Huszta János (sz. 1919) 51
