Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)

I. A Múzeum rövid története

(„Ópusztaszer” egyébként a múzeum történetének talán legismertebb, leghíresebb, de egyben a közvéleményt megosztó vállalkozása lett. Vannak, akik szerint egy álhagyomány kultuszhelye.) A fejlődés személyekben is megmutatkozó jeleként egy új, a múzeum történetét hosszabb időre meghatározó nemzedék állt múzeumi szolgálatba. 1972-ben pl. Kürti Béla (sz. 1948) régész, 1973-ban Zombori István (sz. 1949) történész és Horváth Ferenc (sz. 1948) régész, 1974-ben Gaskó Béla (sz. 1948) biológus lett a múzeum munkatársa, de Ópusztaszer is külön gondnokot kapott (Dénes József), képrestaurátori állás szerveződött (Szűcs Árpád), sőt 1977-ben egy múzeumpedagógus, Lipták Mária (sz. 1944) is munkába állott. 1978-ban a numizmatikus (s történész) Nagy Ádám (sz. 1945) és a történész Sipos József (sz. 1948) lett a múzeum munkatársa, s számos más állás is szerveződött: 1979-ben Sprok Ildikó személyében könyvtárost, Simon Erzsébet (sz. 1948) személyben pedig az Emlékparkot irányító kemény, dinamikus szervezőt kapott a múzeum. S ez a folyamat még a nyolcvanas évek elején is tartott, újabb s újabb munkatársak jöttek: 1980-ban Vályi Katalin (sz. 1953) régész, egy irodalomtörténész (Lengyel András), egy fotós (Dömötör Mihály), egy újabb történész (Marjanucz László), 1981-ben egy művészettörténész, Szuromi Pál (sz. 1942), 1982-ben még egy történész, Tóth István (sz. 1957), stb. Az új munkatársak többnyire új álláshelyet is jelentettek, nemcsak a korábbi munkatársakat váltották. A jelentékeny létszámbővülés eredményeként kialakult s finomodott a múzeum szervezeti struktúrája is. A hetvenes évek végére összeállt a vezetői stáb: Trogmayer mellett Juhász Antal (sz. 1935), aki 1957-től volt a múzeum munkatársa, lett a tudományos igazgató-helyettes, Wagner István (sz. 1939) az általános igazgató-helyettes, Pap János (1933-2005) a gazdasági igazgató; valamint kialakult az immár komoly súlyú, valódi (nemcsak névleges) osztályszervezet (régészet, történet, néprajz, természettudomány, képzőművészet, közművelődés - a történeti osztályhoz hozzácsapva a numizmatika, az iparművészet és az irodalomtörténet).

A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére a múzeum már országos viszonylatban is jelentős tudományos potenciált képviselt. Helye informális vélekedések szerint az ország három legjobb vidéki múzeuma közt volt.

E nagyarányú fejlődés részben a külső körülmények kedvező alakulására, részben az igazgató személyes teljesítményére vezethető vissza. Trogmayer Ottó

Az előadó /Trogmayer Ottó/ (1984)

okos, taktikus, a párt- és tanácsi bürokraták nyelvén is jól beszélő, azokkal szót értő, befelé, a munkatársak felé pedig részben a „megengedő”, dolgozni hagyó, részben az „oszd meg és uralkodj” elvet gyakorló vezető volt. S bár ez az immár jelentékenyre duzzadó szervezet meglehetősen heterogén tudásstruktúrát fedett le (egyenetlenül), a fejlődés dinamikája elleplezte a struktúra belső, feszítő ellentmondásait. Elleplezte azt, hogy Trogmayer egy hibás régész-centrikus múzeumeszmény igézetében élve féloldalasán fejlesztett, s a régészet (valamint a fönntartók által egy ideig politikailag preferált, legitimációs célokra is használható történet) favorizálása mellett tudatosan alulfejlesztette az egyéb, kulturális szempontból olykor a régészetnél fontosabb területeket.

Igazgatóságának második szakasza, 1983/84-től már romló gazdasági föltételek között telt. Kifelé azonban ez még nem látszott. 1984-ben kiköltözött a Kultúrpalotából az addig ott elhelyezett hajdani társintézmény, a Somogyi-könyvtár, s így immár a