Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)
I. A Múzeum rövid története
mindazt kihozta a múzeumból, ami akkor kihozható volt. S nemcsak ismertté tette a rá bízott intézményt, de megszerezte a működéshez szükséges társadalmi szolidaritást is, bevonva a „társadalmat” még a gyűjteménygyarapítás pénzügyi föltételeinek megteremtésébe is. Czógler Kálmán írói és régészi munkásságának együttes elismerése volt, hogy 1932-ben a Ferenc József nevét viselő szegedi egyetem díszdoktorává fogadta az „igazgató urat”. A múzeum pedig magas presztízsű kulturális intézménye lett az országnak. Bizonyos gyűjteményei nemzetközi érdeklődést keltettek. S jellemző, hogy Mórát és múzeumát Czakó Elemér ny. helyettes államtitkár már 1927-ben így méltatta: „Móra múzeuma a legkitűnőbb tanító, népnevelő, szemléltető múzeum. Tanítani kellene, mint iskolapéldát lehetne odaállítani arra, hogy kell rendezni a jó múzeumot. Az ő múzeumát mindenki megérti és élvezettel szemléli; a legegyszerűbb tanyai paraszt és a miniszter, sőt az okkupáló francia tábornok is [...]. Móra múzeumában nyoma sincs a száraz tudós rubrikázó, skatulyázó doktrinérségének [...], majd megszólal, sőt beszél, holt korszakokat, letűnt világokat elevenít meg”. A kor szorításában, utakat keresve Móra, elődeihez hasonlóan, korán meghalt (1934. febr. 8.), elvitte a hasnyálmirigyrák. Személye és teljesítménye rövid távon nem volt pótolható. Az intézmény életében egy felemás, átmeneti időszak vette kezdetét: fölszínre kerültek a pénztelenségből, a rossz ellátottságból fakadó problémák. Az új igazgató, Cs. Sebestyén Károly (1876-1956) ugyan jól fölkészült, kitűnő szakember volt, etnográfusként is, várostörténészként is jeleskedett. Az ő javára írandó, hogy - még Mórával együtt - nagy érdemeket szerzett a középkori Dömötör torony megmentésében, jól adatolt, hasznos tanulmányokat írt, stb. De a hosszú ideje halmozódó bajokkal nemigen tudott mit kezdeni. Legsúlyosabb öröksége „a végromlás helyzetében lévő épület” volt. Amit a fönntartók évtizedeken keresztül elmulasztottak, azt immár nehéz volt pótolni. Cs. Sebestyén ereje így jórészt a renoválás beindítására, a kiállításként is funkcionáló „tárak” (gyűjtemények) átrendezésére, az új működési szabályzat megalkotására (1936) ment el. Említésre méltó, hogy e Cs. Sebestyén fogalmazta szabályzatban tükröződik először a kettős intézményen belüli erősorrend megváltozása: immár a múzeum a fontosabbik műhely, hiszen „ettől kezdve a kettős intézmény vezetője a múzeumőr és az ő alárendeltje lett a könyvtáros, alkönyvtárosi címmel”. 1936 elején a város pályázatot írt ki az igazgatói posztra, de ezen Cs. Sebestyén már nem indult. Az új igazgató nem a legesélyesebbnek tartott Banner János (1888-1971) lett, hanem Csallány Dezső (1903-1977), aki régész volt, s 1944-ig állott az intézmény élén. Kinevezésével a belső átrendeződés folyamata fölerősödött: több, nagy érdemekkel bíró munkatárs, pl. a pályázaton alulmaradt Banner, vagy Czógler Kálmán (1884-1952) megvált az intézménytől, s helyükre újak kerültek. Csallány szívós munkával próbált úrrá lenni a helyzeten, megtette, amit a pénztelenség, majd a háború körülményei között megtehetett. Érzékelte a szervezeti, létszám- és infrastrukturális problémákban rejlő veszélyeket is. Egészében azonban nem volt elődeihez mérhető formátumú
