Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)

I. A Múzeum rövid története

Ferencet (1879-1934), aki nemcsak zsurnalisztaként és íróként, de a múzeumügy előmozdítójaként is egyre fontosabb szerephez jutott. A Tömörkény haláláig (1917) terjedő időszak így a múzeum történetének mindent megalapozó periódusa, igazi hőskorszaka lehetett. Halálakor valamennyi múzeumi funkció már kialakult, a gyűjtemények alapja létrejött, s egyre inkább kinevelődött egy olyan szakembergárda is, amelyet ez az új, speciális munka megkövetelt. (Ez persze ekkor még nem kis részben önkéntes, „külső” munkatársakat jelentett csak: a komoly létszámnövelés föltételeit a fönntartó város még nem tudta biztosítani.)

fi A múzeum hírnevének látványos „fölfutása”

Tömörkény örökébe legközelebbi munkatársa, Móra Ferenc („könyvtáros és igazgató-helyettes”) került. Pályázatát a városhoz 1917. május 29-én nyújtotta be, s július 12-én választották

Móra „igazgató úr”

meg igazgatónak. Tartott a világháború, ásatásra, gyűjteménygyarapításra nem igen volt lehetőség, s maga az új igazgató is munkával agyonterhelt volt: hivatali dolgai mellett 1913 és 1919 közt a város

akkori legjobb napilapjának, a Szegedi Naplónak főszerkesztői tisztét is ellátta. Sajnos, a háború elvesztése (1918), a forradalmak (1918/19) s a fölbom- ló Osztrák-Magyar Monarchia romjain megszülető, a kortársak által csak „csonkaként” emlegetett új Magyarország viszonyai utóbb sem igazán kedveztek a múzeum ügyének. Móra személyes sorsa, „bélyeges emberré” válása (politikai kompromittálódá- sa) ugyancsak kedvezőtlen változást jelentett. Mégis, mutatva kvalitásait, Móra mindeme bajokon úrrá tudott lenni. Miközben 1922—23-tól írói teljesítménye is országos érdeklődést váltott ki, az ország egyik legolvasottabb, legnépszerűbb írója lett - a gondjaira bízott intézményt is sikerült konszolidálnia.

Teljesítménye többrétegű. Személyes hatására kitűnő önkéntes munkatársak álltak a múzeum szolgálatába (pl. Czógler Kálmán, Cs. Sebestyén Károly, Lugosi Döme), s így lehetőség nyílt a szakmai specializálódásra. Maga Móra különböző, részben esetleges, személyes okokból, a régészetre „szakosodott” (már amennyire ezt az egymásba csúszó, összekeveredő munkakörök és a kis létszám egyáltalán megengedte). Ehhez már korábban, 1908-ban megszerezte a szükséges képesítést, sőt jónéhány éven keresztül egy nagy jelentőségű ásatás-sorozatot is irányított Csókán (ma Szerbiához tartozik), 1919 után pedig a környék legismertebb, leginvenciózusabb régészévé vált. Hírneve persze csak részben köszönhető valóban elismerésre méltó ásató munkájának, legalább ennyire volt annak is következménye, hogy Móra mint népszerű író heti rendszerességgel mindenféle aktualitásról beszámolt olvasóinak, egyebek közt a régészet (s az „intézet”) világát is széles körben ismertté tette. S eközben kitűnő érzékkel megteremtette a maga, s az ásatáscentrikus múzeum nimbuszát. Azaz, korát megelőzve, elsőrendű píárszakember is volt. Javára kell írnunk, hogy személyes kvalitásait, méltán nagy népszerűségét más vonatkozásban is a kettős intézmény javára fordította. Általánosságban elmondható, hogy bár a külső viszonyok, pl. a szinte állandósuló pénztelenség, nem kedveztek a múzeumügynek, Móra