Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)

V. Eredmény és előfeltétel: tudomány a Múzeumban

János beállítódottságával. Ő, aki a „régi” Szeged bűvöletében élt, s történész eredményeit egy többkötetes Szeged története megírásával, ill. forrásanyagának föltárásával érte el, az általa megteremtett múzeumot is e szemlélet jegyében gondolta el és alakította ki. Valóságos eredményei és szemlélete vakfoltjai egyaránt e „régiség”-szemléletből fakadtak. Beállítódásai pozitív elemei eredményezték a „régiségek” köré szerveződő szegedi múzeumot, az (akkori) „jelen” és a félmúlt társadalomtörténete s művészete iránti érzéketlensége „eredményezte” a kortörténeti és néprajzi gyűjtés hiányát, illetve a képzőművészeti anyag történeti illusztrációvá való lefokozását. Utóda, Tömörkény István esetében éppen az vált eléggé nem méltányolható erénnyé, hogy mint a szegedi népélet jó ismerője tisztában volt azzal, ami akkor a Szeged lakosságának egyharmadát kitevő paraszttársadalomban zajlott. Ezért, ennek a tudásnak a birtokában volt képes fölismerni, hogy mit kell gyűjteni, mit kell megmenteni az enyészettől. Az „etnográfiai hitel” írójának a legjobb néprajzosokéval vetekvő írói életműve így nemhogy múzeumidegen lett volna, hanem éppen a múzeum (egyik) funkciójának fölismertetését szolgálta. De Móra publikációi és ásatási eredményei között is kimutatható az összefüggés: az újságokba dolgozó, régészeti eredményeit népszerűsítő író olyan nimbuszt tudott a múzeum köré építeni, ami lehetővé tette számára, hogy leletbejelentőket, adományozókat, sőt önkéntes munkatársakat vonjon be a munkába. S ha szorosan vett régészeti publikációi nem is nagy számúak, mint ásató régész „megtanulta a szakmát”, megszerezte magának azt a tudást, amely egy igazán jelentős régészeti anyag fölismeréséhez és föltárásához vezetett. (Aligha véletlen, hogy ő már nem szórványleleteket vásárolt vagy kért el tulajdonosaiktól, hanem adatolt ásatások révén, módszeresen gyarapította a múzeum anyagát.)

A „vidéki” múzeum - már csak méreténél és munkamegosztási rendszerének állapotánál fogva is - csak korlátozottan kedvez a tudományos kutatásnak. A kevés szakember és a széles, túl széles

munkakör közötti ellentét feszültsége behatárolja, hogy mire futhatja a múzeumban dolgozó kutató lehetőségeiből. Ideje és ereje szükségképpen fragmentálódik, túl sok területen túl sokat kellene ahhoz produkálnia, hogy igazán elégedett lehessen magával. A múzeumban foglalkoztatottak létszámának fölfutása, amely az utóbbi évtizedek múzeumfejlesztésének egyik nagy eredménye, természetesen sokat javítottak e helyzeten. De végső soron nemcsak a hőskor múzeumi munkatársairól, de az utódokról is elmondható, hogy a múzeum falai közt minden tudományos eredmény egy-egy hősies erőfeszítés eredménye.

A szegedi múzeum immár egy és negyedszázados története egészében mégis számottevő eredményt mutathat föl e téren is. Ezek az eredmények jórészt a gyűjteményekben, a gyűjtemények értékeiben realizálódtak, de az „írásos”, publikációkban is megfogható eredmények is jelentősek. Valamennyit persze csak egy terjedelmes, annotált bibliográfiában lehetne számbavenni, néhány - szinte illusztratív szándékú - említés azonban itt sem mellőzhető. Általánosságban elmondható, a múzeum munkatársai valamennyi területen értek el figyelemre méltó eredményeket. A régészet körében pl. már Tömörkény ásatási jelentései, majd Móra szerencsés kezű föltáró munkájának publikált eredményei is fontosak. Móra ugyan nem dolgozta föl monográfiában a csókái leleteket („csak” dokumentálta), de néhány szép tanulmánya így is mutatja kvalitásait (A csókái őstelepről, 1925; Lovassírok Kunágotán, 1926; Néprajzi vonatkozások szegedvidéki népvándorláskori és korai magyar leletekben, 1932). A szegedi egyetem díszdoktori címét (1932) részben régészeti munkásságáért kapta meg. Cs. Sebestyén Károly, aki nem régész volt, de egyes munkái e területre is áthúzódnak, e vonatkozásban is megemlítendő (Rejtélyes csontok népvándorláskori sírokban, 1931; „A sagittis Hungarorum...” A magyarok íja és nyila, 1933). Banner János, aki csak mellékállásban dolgozott a múzeumnak, s kiterjedt szakirodalmi munkássága több területet is fölölelt, régészként is sokat publi