Nagy Imre - Szabó Tamás: A Képzőművészeti Gyűjtemény - Kiállításvezető a Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításához (Szeged, 2007)
Károlyi Lajos - Hódi Géza
Zombory Lajos: Taliga lomban és ünneplőben, leányalakjait jellegzetes rózsaszínes népviseletben ábrázolja. Művei egyértelműen azt igazolják, hogy a nagybányai indíttatású festő itthon, a Tisza partján talál önmagára. Számos fővárosi és vidéki tárlaton szerepel. 1929- ben elnyeri az Országos Képzőművészeti Társulat nagydíját. A Móra Ferenc Múzeumban 1934-ben és 2004-ben emlékkiállítást rendeznek műveiből. „Templomtér” című, 1913-ban festett olajképe is bizonyítja, hogy nem csak a tápéi népviseletes képeknek volt mestere, hiszen városképein olyan friss festői szemléletről tesz tanúbizonyságot, ami egyértelműen igazolja szakmai felkészültségét. Az erőteljes napsütésben megörökített barokk egytor- nyos templom, és az előtte lévő téren álló kis barokk kápolna megfestése bravúros ecsetkezelésről és a fény-árnyék viszonyok tökéletes értéséről tanúskodik. Érdemes megfigyelni, hogyan adja vissza a templom tornyának árnyékát a tetőzeten, vagy a kápolna tornya mellett távolba futó utca épületeinek ritmusát. A tér fáinak és zöldfelületeinek szabálytalan foltjai felbontják az épített környezet zárt vertikális és horizontális tagoltságát, hogy a kék égmezőn futó felhők bodraiban találják meg formai analógiáikat. A mű festői erényein túl szót kell ejteni a kép történeti, dokumentatív jelentőségéről is, hiszen azt a Szent Demeter templomot és az előtte egykor állt Rozália-kápolnát ábrázolja, melyeket a fogadalmi templom építésekor lebontottak. Károlyi Lajos (1877—1927) szegedi születésű festő, aki Münchenben és Nagybányán Hollósy Simonnál tanul, majd Rómában végzi tanulmányait. Szegeden telepszik le. Bensőséges, egyszerű előadású figurális kompozícióival és tájképeivel nemcsak szülővárosában, hanem Budapesten is sikert arat. 1915-től behatóan foglalkozik az arcképfestéssel, s legkiemelkedőbbek önarcképei, melyekből a szegedi múzeum is jelentős gyűjteménnyel rendelkezik. Élete utolsó szakaszában festett tájképein főleg a fény problémája foglalkoztatja. 1918-ban a Nemzeti Szalonban rendez gyűjteményes kiállítást. Tagja a KÉVE csoportnak is. A kiállításban szereplő „Önarcképe” egy negyvenes éveiben járó, szakállas férfit mutat. Az oldalról ábrázolt vállát szürke zakó fedi, s keskeny csíkként látszik a fehér ing gallérja. Fejével a néző felé fordul, s kissé megbillentett barna kalapjának karimája kellemes ívként zárja le az arc és homlok vonalát. Az arc vonásainak és a szakáll, illetve a bajusz anyagszerűen megfestett felületének formáit a baloldalról érkező fény egyenletesen világítja meg. A háttér mély tónusú felülete egyértékű, tagolatlan térként veszi körbe a férfialakot. Hódi Géza (1881-1942) szegedi születésű festő, aki budapesti tanulmányai után előbb szülővárosában, majd Kiskunhalason él. A Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban 1906-tól állít ki. Aktokat, csendéleteket és tájképeket fest. 1926-ban gyűjteményes kiállítást rendez Szegeden. „Vízhordók” című alkotása érzékeny festői látásmódról árulkodik, bár a témaválasztás meglehetősen közhelyes és szentimentális. Két kucsmás, csizmás parasztfiú a téli hóban kis szánkón húzza haza a nagyméretű, mázas korsóban az ivóvizet. A fiúk és a szánkóra helyezett korsó elhelyezése a kompozíció egészében az aranymetszés szabályai szerint történt. A horizontvonal az egyenesen álló fiú kucsmájának magasságában osztja két részre a képmezőt. A hóterhes szürke égbolt, a hófödte táj és a fiúk hosszan elnyúló árnyékának festésmódja arról árulkodik, hogy Hódi birtokában volt az anyagszerű festés képességének. Műve megnyerő, és szerencsére a modorosság veszélyét is sikerült elkerülnie, de hiányzik belőle az, ami egy műalkotást igazán izgalmassá tesz: a konfliktus és a feszültség.
