Az ezerarcú Móra Ferenc (Szeged, 2007)
Dr. Gaskó Béla: Móra Ferenc mint természettudós - Dr. Kürti Béla: A régész Móra
Móra bronzkori zsugorított sírt dokumentál Szőregen tizedek során megjelent különféle forrásközlések apró adatait; a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum közöletlen iratanyagát; a kortárs pályatársak szaklapokban, illetve egyéb helyeken közzétett véleményeit és mindenekelőtt a múzeumban őrzött leletanyaggal kapcsolatos feljegyzéseket. A vélemények megoszlanak: az egyik oldalon Mórát a legszerencsésebb kézzel ásató magyar régésznek, a másik táborban hozzá nem értő amatőrnek tartják. Az előbbi tábor tömegét a kortárs és ma élő régészek zöme mellett Móra olvasótábora alkotja; míg az ellentáborba szinte kizárólag mai szakemberek tartoznak. I. „A magam nyomorúságára tanultam ki a régészetet” Az első, amit Móra szemére szokás vetni, a szakirányú egyetemi végzettség hiánya. Eszerint: mivel nem régészként végezte el az egyetemet, eleve nem is érthetett a tudományhoz. Csakhogy a kor múzeumaiban nem ez volt az első számú követelmény az ásatásra vágyó „múzeumőrrel” szemben. Annak idején a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége évente rendezett a múzeumokban már aktívan működő szakemberek részére tanfolyamokat; s ezeknek az elvégzését hivatalosan is elegendőnek tartották a szükséges szakmai ismeretek kívánt szintjének elsajátításához. Móra természetrajzi, néprajzi és régészeti tanfolyamokon vett részt, bizonyítványai a múzeum irodalmi gyűjteményében megtalálhatók. Az 1908. évi kolozsvári régészeti tanfolyamra ő maga is, kortársai is úgy emlékeznek vissza, mint szakmai tevékenységük megalapozásának színhelyére. A tanfolyamon készült jegyzetei tanúsága szerint a szűkebben vett régészeten belül alapos tipológiai ismeretekre tett szert. A tanfolyam anyagának ismeretében állíthatjuk, hogy az azon résztvevők széles körű tájékoztatást kaptak tudományuk addigi eredményeiről, kutatásainak módszereiről. A Kolozsvárott tanultakat Móra a már egy évvel korábban beindult csókái ásatásán azonnal és közvetlenül hasznosította, majd később Roska Márton pécskai ásatása megtekintésekor újabb gyakorlati ismeretekkel bővítette. Csókán összesen hét szezonban (1907-1914) dolgozott; a szegedi múzeum régészeti leltárkönyvének tanúsága szerint is nagy leletanyagot tárva fel. Későbbi ásatásaival, elsősorban temetőfeltárásaival összehasonlítva azonban valóban elmondhatjuk, hogy a többrétegű telepek ásatásának leglényegesebb elemeit, tudniillik az objektumok rétegenkénti szétválasztásának és a leletek objektumonkénti elkülönítésének szükségességét nem ismerte fel. Bár a leltárkönyvekben a tárgyak leírása minden elvárásnak megfelel, s helyenként helyszíni rétegrajzok is szerepelnek, a tárgyakat objektumokhoz kötni nem tudjuk, s így a csókái telep legfontosabb kérdése: két dél-alföldi újkőkori műveltség egymáshoz való viszonya tisztázatlan marad. Egyébként nem kell azt hinnünk, hogy a kolozsvári tanfolyam előtt teljesen készületlenül látott az ásatásokhoz. Saját bevallása szerint a pesti egyetemen régészetet is hallgatott - Hampel József és Czobor Béla előadásait. A szegedi múzeumban pedig Tömörkény István volt a tanítómestere, aki a leltárkönyvek és a korabeli szaklapok tanúsága Sztojkov Dusán bronzkori urnákkal a Szóreg, Szív utcai ásatáson
