Az ezerarcú Móra Ferenc (Szeged, 2007)
Dr. Lengyel András: Móra, a tárcaíró
zán nem volt érdemes emberré válni.”20 Pár hónap múlva pedig - Civilizáció... címmel - egyenesen egy emberevőhöz intézte levélformájú tárcáját, s ebben, összevetve a kannibálokat s a civilizált embereket, ilyen tanulságot vont le: „Talán kiegyezhetnénk úgy, hogy egyikünk se nagyon pipálja le a másikat.” De a civilizáció, ha ez egyáltalán lehetséges, még szörnyűbb bűnöket követ el puszta rutinként, mint a kultuszainak alkalmilag áldozó vadember.21 Ez a civilizációkritika azonban nem valaminő alaktalan, gnosztikus életérzés kivetítése. Realitásokból kiinduló, mindig megfigyelésekre épített gondolkodása már a modernizáció visszásságait is „bemérte” - anélkül, hogy a premondern vagy a restaurációs viszonyokat és törekvéseket a legkevésbé is igazolta volna. Ez magyarázza, hogy a már történelemnek számító francia forradalom (s a restauráció) árnyoldalait is szóvá tette, s a forradalmi vandalizmust éppúgy bírálta, mint az ellenük forduló lelkes royalistákat, akik még a halottak körében is hierarchiát igyekeztek teremteni.22 S ez magyarázza az aktuális spanyol viszonyokra reagáló Levél egy kibujdosott király után c. (Nagy Lajostól félreértett) tárcájának rezignációját is. „A nép, Sire, ugyanabból az anyagból vannak gyúrva, mint a vezetők és körülbelül megérdemlik egymást.”23 így érthető, hogy nem volt túlságosan jó véleménye önmagáról sem; a humanizáló hit elvesztését önmagán is diagnosztizálta. Jellemző, hogy saját kötészetének halálát is abban vélte fölfedezni, hogy ő maga is „hitetlenné” vált.24 Móra e sajátos értékrendje ugyan többnyire szét van szórva az életmű részleteiben, s a maga összetettségében alighanem csak a filológia eszközeivel rekonstruálható. De az őt keserűvé tevő értékvesztés élményét meglehetős egyértelműséggel (igaz, csak ritkán közvetlenül) ki tudta fejezni. Ezt az élményt egykorú olvasói is érzékelni kényszerülnek. Móra nyelve, „ez a gyönyörű, színes, gazdag áradású magyar nyelv” (Bárczi Géza) ugyanis rendkívül gazdag és rétegzett nyelv, s ezt Móra nagyon tudatosan - s mégis nagyon természetesen - tudta mondandójához hajlítani. Igaza van az őt méltató tudós főrabbinak, Löw Immánuelnek: „Mi mindannyian, tanuljuk a nyelvet, őbenne termett a nyelv. Élt benne nyelvkincsünk úgy, mint Arany János óta senkiben.”25 S ez a nyelvi teremtő erő alkalmassá tette arra, hogy apró, szinte alig észrevehető eszközökkel kifejezze a dolgokhoz, jelenségekhez való viszonyának minden modulációját. Ahogy Kosztolányi írta róla: „Szeret meg-megállni, vargabetűt tenni, zárójelet nyitni. Éppen eszébe jutott valami. Mégis mindig célhoz ér."26 Azaz fölényes biztonsággal élt „az önmagáért való »beszéd« e pompázatos, keleti módjá”-val. Ez a nyelvi eszköztár azonban, s itt jutunk el írásai lényegéhez, nemcsak a közvetlenül kifejeződőt és ellentmondót hordozza. Egy másod- vagy harmadsíkon - de az egész írásra szétsugározva, s így a legfőbb információvá válva - egy distanciát tartó, önmagát is iróniával kezelő szuverén személyiség is megjelenik. Móra ugyanis nemcsak anekdoták sorát mondja el, nem is csak keserűségét árulja el; a szórakoztatás és orientálás mellett önmagát is mindig adni tudja. Az így kifejeződő személyiség pedig egy mélyen humánus, mindenhez és mindenkihez szeretettel közelítő ember személyisége, aki azonban minden érzel- messége ellenére érzékenyen reagáló, bölcs ember is. Felületes - vagy konzervatív beállítódottságú - olvasói ugyan mindebből gyakorta csupán az ér- zelmességet hallják ki, de célszerűbb Karinthy Frigyesnek hinnünk, aki őt - külsejét személyiségébe átjátszatva - így jellemezte: „egy angol diplomata vagy norvég tudós finom, intellektuális, fegyelmezett férfiassága kifejezésben, mozdulatokban; lélek- arc, aminek minden vonását belső erők formálták, rajzolták meg, s sűrű szemöldök a kifelé figyelő tekintet alatt. S a mosoly, amely a Voltaire-éra emlékeztette. Csak a szivarját tartotta úgy, ahogy Jókai, Mikszáth, Bródy Sándor”.27 A tárca, ez a lebecsült - „szórakoztató” - kis forma neki önmaga kifejezési formája volt. Az a líra szólalt meg benne, amit verseiben nem tudott megszólaltatni, de ami legfőbb mondanivalója volt. Dr. Lengyel András 20 A növények csodálatos életei. Magyar Hírlap, 1933. február 19. 21 Civilizáció... Magyar Hírlap, 1933. május 28. 22 Halott királyok restaurálása. Magyar Hírlap, 1927. október 30. 23 Levél egy kibujdosott király után. Magyar Hírlap, 1931. április 19. 24 Egy koporsó és egy fejfa története. Magyar Hírlap, 1932. február 7. 25 Bárczi Géza: Ének a búzamezőkről. Somogyi-könyvtári Műhely, 1979. 1-2; Löw Immanuel: Móra hangja, Délmagyarország, 1934. február 9. 26 Kosztolányi Dezső i. m. 27 Karinthy Frigyes: A magyar író. Szavak Móra Ferenctől, Pesti Napló, 1934. február 11, 13.
