Az ezerarcú Móra Ferenc (Szeged, 2007)
Dr. Lengyel András: Móra, a tárcaíró
Ha sírsz, ha nevetsz, ha futsz, ha lassan mégy, ha esernyővel jársz, ha esernyő nélkül: az mind politika, (...) ha lelked kiteszed, se hiszik el, hogy nem a politikusok politikáját csinálod.”10 11 Ez a politikáról való elhatárolódás azonban nála sohasem azonos a közömbösséggel, a kívülmaradással; ő a „politikusok politikáját” utasította el. E politikáról, amely értelemszerűen a kurzuspolitika volt, csak bírálóan tudott szólni, s az még a legszelídebb gesztus tőle, hogy szerinte a politikus mindig olyan várakozást kelt, amelyet nem tud kielégíteni." Egy másik tárcájából (Sírkő-szobor) az is kiderül, e mindenre rátelepedő politikában a legjobb magyar hagyományok elpusztítóját látta. Politikai „okosságból”, írta, mindent feláldoztunk, s: „Tettetők lettünk, anélkül, hogy tudnánk róla. Törvénybe iktatjuk a negyvennyolc dicsőségét, de eldobálunk magunktól mindent, amit a negyvennyolctól kaptunk, s amit a hatvanhétért fel nem áldoztunk. Örök hűséget fogadunk Kossuthnak, de destrukciónak bélyegezünk mindent, aminek ő a szimbóluma: demokráciát, liberalizmust, gondolat- és szólásszabadságot, jogegyenlőséget.” S ezt a torzulást már magyar tragédiának látta; a magyar „politikai okosság” „vértanúvá tette az egész országot. Vértanúvá, aki felett nem virraszt sem szánalom, se igazságosság, csak a kocka csörgése.”12 A viszonyok ilyen értelmezése teszi érthetővé, hogy önmagát e világban csak destruktívként tudta értelmezni. Önmagáról rendre csak mint „országpusztító hírbe keveredett destruktív tárcaíróról” szólt,13 sőt, olyan tárcája is van, amelynek jellemzően ez a címe: Destruktívok egymás közt.14 E típust pedig legalább Voltaire-ig vezette vissza, akit csak „vén destruktív”-ként emlegetett.15 A kurzus e bélyegnek szánt minősítését azonban - jó adag iróniával - úgy vette át, hogy ezzel a stigmát meg is nemesítette, kitüntetéssé változtatta. Nem véletlen, hogy lapja, a Magyar Hírlap már 1927. szeptember 25-én úgy méltatta őt, mint aki nemcsak a liberalizmus folytatója és védelmezője; aki „nemcsak a legüldözöttebb eszméknek, a legátkozottabb igazságoknak szegődött védelmezőjéül, sőt hirdetőjéül”. Hanem olyan író is, akinek „édes költészete” a szíveken keresztül mindezt közvetíteni is tudja; a szívek ugyanis megnyitják előtte „az előítéletek, hazugságok zsoldosaitól őrzött vár kapuját”.16 Móra azonban nemcsak azt tette szóvá sokféle változatban, hogy a magyarság „egyre mélyebbre ássa maga alatt a gödröt”.17 S nemcsak arról szólt, hogy mi már nemcsak egyszer sütöttük meg Dózsa Györgyöt.18 19 Csalódottsága mélyebb s átfogóbb volt, mint egy mégoly nagy politikai csalódás lehetett. Az emberi civilizáció egésze is kérdésessé lett számára. Amikor arról beszélt, hogy ma csak Heródes poroszlói vannak meg az evangéliumból1“, még lehet, hogy elsősorban a magyar viszonyok motiválták véleményét. Ámbár biblikus hangja és példázata egyetemesebb érvényt sugall. Ma, írta, Heródes poroszlói „a világ urai, a Gonoszság, a Rémítés, a Kapzsiság, a Gyűlölet, a Gőg, a Bosszú és nincs e világon Egyiptom, ahol tőreik el ne érnék” még címzettjét is, azaz Jézust. S ezt az „Édes kicsi Jézushoz” írott levélformájú tárcáját nagyon is keserű tapasztalatokkal folytatta: „Tudod-e te - írta - azt, hogy aki előtt leborulnak az egek minden erősségei, attól a fölparcellázott földkerekségen mindenütt útlevelet kérnének állig fegyveres marcona emberek, és mint csempészett árut koboznák elő tőled a szeretetet, mert tilos beviteli cikk az ma mindenütt, ahol emberek élnek?”. Saját nemzedékét pedig már „korhadt nemzedéknek” látta, „amely bűnben fogant, és bűnhődésben fog elrothadni.” S az emberi civilizáció alakulástörténete máskor is, ennél is nyíltabb elítélésre késztettet. Mélyen jellemző pl. létérzékelése elkomorulására, hogy 1933 februárjában A növények csodálatos életeiről beszélve a növénylétet már magasabb rendűnek ítélte, mint az emberi civilizációt, s még e növénytani tárcája zárlata is az emberre csap vissza igen keményen: „amit ma csinál magával az ember, azért iga10 Móra Ferenc: Költők tilalmasában. Magyar Hírlap, 1932. január 31. Újraközölve: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Szerk.: Vajda László. Budapest 1962, 199-200. (Vö. még uo. 510!) 11 Vö. Egy régi peregrinusról. Magyar Hírlap, 1928. június 1. 12 Sírkő-szobor. Magyar Hírlap, 1927. november 6. 13 Vö. pl. Egy koporsó és egy fejfa története. Magyar Hírlap, 1932. február 7. 14 Destruktívok egymást közt. Világ, 1925. augusztus 11. 15 Halott királyok restaurálása. Magyar Hírlap, 1927. október 30. Ezt a részt utóbb, a kötetben való közléskor elhagyta. 16 Móra Ferenc: Magyar Hírlap, 1927. szeptember 25. 17 Költők tilalmasában. Magyar Hírlap, 1932. január 31. 18 Személyes kérdésben. Magyar Hírlap, 1928. december 16. 19 Édes kicsi Jézus... Magyar Hírlap, 1926. december 25.