Az ezerarcú Móra Ferenc (Szeged, 2007)
Dr. Lengyel András: Móra, a tárcaíró
csaságok tárháza is olvasható: bennük a legkülönfélébb műveltségi kör talál a maga számára érdekeset. De a témaválasztást erősítette, s ugyancsak az érdekesség követelményének szolgálatában állt Móránál a humor is, amely belőle a nagy mesélők, az utánozhatatlan csevegők módjára árad, s amely a legjelentéktelenebb tárgyat is érdekessé teszi. Az anekdotaforma rendszeres alkalmazása az ő kezén újra természetessé vált, s nagy biztonsággal működtette, igen rétegzett és változatos nyelvhasználata az élőszavas anekdotázás közvetlenségét és természetességét is imitálni tudja. A műfaj szórakoztató funkcióinak való megfelelés azonban még nem tenné Mórát számottevő íróvá. Hiba-e vagy sem, de tény, az érdekesség a modern irodalomban jórészt az úgynevezett lektűrbe szorul vissza: Móra nagy kortársai közül egy Thomas Mann, egy Franz Kafka vagy egy Proust már semmiképpen nem „érdekes” ebben a tárcaértelemben. De Móra - legalábbis java tárcáiban - nem is marad meg e szórakoztató szerepkörnél. Élve a műfaj nagymértékű kötetlenségével, néhány apró eszközzel is rendre megemeli, ha tetszik, elmélyíti e formát. Az ebben a műfajban való szólásra, ennek az írásfajtának a kedvelésére ugyanis, legalábbis legjobb változataiban, az élet dolgaiban való állásfoglalás, kritika is indítja az írókat - így Mórát is. O ugyan, már csak írásainak kelendősége érdekében is, elsősorban szórakoztatni akart, de magatartását végső soron a körülményekre való nagyon tudatos reagálások alakították ki. S itt a Móra-tárca javára vált, hogy Móránál ez a viszonyokra való erős reagálási kényszer nem közvetlenül, „direkten” érvényesült, hanem beleütközött Móra mindent humorba föloldani akaró „alaptermészetébe”. így ugyanis kritikai szándékai szinte sohasem nyilvánultak meg direkten, csak már alakítottan; a distanciateremtő mozzanat mindig csak mint valamit ellensúlyozó, ellenpontozó mozzanat jelenik meg. S mivel az élet menete mindig a legkülönfélébb aktuális fejleményeket hozza fölszínre, a közélet viszonyai pedig a nyílt szólásnak nemigen kedveztek, holott a tárcaírónak mindig reagálnia kell az élet aktuális föltételeire és kereteire - a körülmények szinte kikényszerítették a tárcái sokrétűséget, a szólambőséget, attitűdváltozatosságot. S Móra nagyon értett hozzá, hogy kevés szóval, olykor csupán egy-egy zárójeles közbevetéssel, egy-két mondatnyi kontraszttal, vagy sejtetéssel elérje ezt a reagálási változatosságot. Tárcáinak e hangnemi variabilitása mögött egy jól kivehető, sajátos attitűd húzódik meg, amelyet végső soron a humorba beszivárgó keserűség hozott létre, s amely mint hangsúlyos önirónia önmaga ellen is fordul, önmagát is „relativizálja”: véleményt csupán az egyik lehetséges álláspont nagyon is emberi rangjára szállítja le. Önmagát ezzel olvasói érzületi közegébe helyezi. De ez a látszólag „ártatlan” és naiv csevegést is a világ dolgait mélyen átgondoló és megítélő ember „életfilozófiájává” emeli. Ez a szólásfajta ugyanis mindig magában hordja az elhatárolódás és a melléállás, a különvélemény és az egyetértés, olykor a védekezés és a támadás megnyilvánulásait. Móra ugyan általában csak finoman, utalásszerűén ad ennek az állásfoglalásának hangot, ám rendszeres olvasói számára így is egyértelmű, hogy mit utasított el s mit igeneit, mi alakította ki keserűsége hangjait. Kritikai attitűdjének magja, mely minden állásfoglalását létrehozta, jól kivehető, s erősen rétegzett élet- és létérzékelésben jelölhető meg. Móra egy liberális korszak gyermeke volt, s az egyén autonómiáját és szabadságát mindig, sőt egyre fontosabbnak tartotta. így különösen szenvedett az 1919 utáni korszak légkörének átpolitizáltságától, amely az élet legapróbb, „ártatlan” megnyilvánulásait is deformálta, mindezeknek politikai színezetet adott. Ezt legegyértelműbben, legnyíltabban Költők tilalmasában c. tárcájában mondta ki - szociológiailag is pontosan. Összeütközéseinkért, írja itt, „az a légkör a felelős, amely a magyar glóbuszt körülveszi. Másfelé az atmoszféra troposzférából áll, meg sztratoszférából. Minálunk a troposzférán innen is van egy réteg, a politikoszféra, s ez elől nincs hova menekülnünk. Elér az ételedben, az italodban, a vánkosodon, a lélegzetvételedben. Akár toronygombaranyozó vagy, akár költő, nem az a kérdés, érted-e a mesterségedet, és becsületes ember vagy-e, hanem az, hogy kit éltetsz. Mondd meg, milyen politikai iránnyal cseresznyézel egy tálból, s akkor megmondják, van-e tehetséged, vagy nincs, lehet-e veled egy asztalhoz ülni, vagy nem. Van ennél nagyobb baj is. A politikoszféra nemcsak hozzátapad mindenhez, hanem el is torzít mindent. Pipacsot szakítottál a mezőn: politika. Szegfűben csak a fehéret szereted: az politika.
