Az ezerarcú Móra Ferenc (Szeged, 2007)
Dr. Lengyel András: Móra, a tárcaíró
A Móra-emlékszoba részlete it dohogással, s egy csipetnyi rokonszenves lázadással.”7 Móricz Zsigmond pedig ennél is karakterisztikusabban fogalmazott: „Humorának titka az volt, hogy a legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva találta ki (...) Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén.”8 Ez a tárcái mélyéről föl-fölvillanó, a vidám részekre is átsugárzó, ezeket ellenpontozó s taglaló, a szimpla humort nagyon összetett emberi attitűddé nemesítő keserűség Móra kezén egy régi, nagy hagyományt frissített föl. Ez a műfaj a tárcanovella, a húszas években már a magyar próza fejlődésének is csupán egyik mellékösvénye volt, s a magas esztétikában már nem is igen volt becsülete. Az ebben a műfajban való megszólalásnak mindazonáltal alighanem nagy tartalékai vannak, s valamely változatát olyan írók művelték, mint Móra előtt Mikszáth, vele egy időben Kosztolányi és Márai, ma pedig Esterházy Péter. De míg kortársai, utódai ezt lényegében véve csupán mellékesen művelték, s legnagyobb műveiket más műfajban alkották meg, addig Mórának ez a lebecsült forma lett a legfőbb és legtöbb eredményt hozó terület. Móra ezt a műfajt nemigen ambicionálta, bár könnyedén s nagy természetességgel művelte. Újságírásnak, belletrisztikának tartotta, s miután a költészetről lemondott, író voltát inkább maga is regényekben akarta megmutatni s igazolni. Alkatának azonban leginkább ez a rövid, személyiségkifejező, az újságírás és az irodalom között ingadozó, hol ide, hol oda billenő szólásfajta felelt meg. Tárcáinak e bizonytalan irodalmi státuszával persze maga is tisztában volt: „Ha vitatkozó természetű ember volnék, kapható lennék vitára afelől, hogy irodalmat csinálok-e én, vagy nem. De hát nemigen van ezen mit vitatkozni (...) Én csak az a küszöb vagyok, amelyik se kint, se bent nincs. (...) Falusi kutya a magyar irodalom nagyvárosában. Vagy ha így szebben hangzik: a magam szegénye, akit nem hívnak senkinek se, de legalább azt fütyülöm, amit jól esik.". Ambíciójáé téren csak ennyi volt: „A könyvek órás kriptájában, ahol csöndes nézelődésben eltelt az életem (...) odajutottam, hogy én minden szépséget szeretek, ha régi, ha új, csak lelket erezzek benne. "9 Ennek a magánesztétikának pedig a tárcái minden kétséget kizáróan megfeleltek, sőt ideális formát biztosítottak hozzá. írásaiban „lelket érzünk”: egy erős és színes egyéniség megannyi megnyilvánulását. A tárcaszerű kisprózában mindig, Móránál pedig kivált, elsőrendű követelmény a műfaj szóra- koztató-mulattató sajátosságainak, jellegzetes eszközeinek érvényesítése. Ennek a követelménynek Móra mindig meg is felelt. Már témaválasztásai is ezt célozták. Szinte mindenről írt, ásatásairól éppúgy, mint könyvtári munkájáról, „igazgató úrként” szerzett legkülönfélébb élményeiről, természettudományi s természeti érdekességről vagy kultúr- históriai furcsaságról, családi élete alakulásáról, unokája „kalandjairól”, urakról és parasztokról, előkelő hotelekről és paraszti nyomorúságról stb. A műfaj megengedte, ő pedig kedvvel élt a teljes tematikai kötetlenség lehetőségeivel. Az érdekesség - jól tudta - elsőrendű követelmény e műfajban. A széles körűen - már-már polihisztori szélességben - művelt kultúrember s az élet apró megnyilvánulásaira, emberi gesztusokra és fejleményekre fogékony megfigyelő műveiben e követelmény jegyében enciklopédikus gazdaságú jelenségvilágot mutatott föl. Tárcái mint érdekességek, olykor fúr7 Kosztolányi Dezső: Móra Ferenc: Új Idők. 1927. október. 8 Móricz Zsigmond: Móra Ferenc: Magyarország. 1934. február 11.9. Újraközölve: Móricz Zsigmond: Irodalomról, művészetről 1924-1942. Budapest 1959, 296-298. 9 Móra Ferenc: Énisz-tenöm, jóisz-tenöm avagy: magánvélemény az irodalomról. Magyar Hírlap, 1930. január 19.
