Molnár János: Az 1956-os forradalom Szegeden és Algyőn : Ahogyan átéltem és láttam (Szeged, Móra F. Múzeum Múzeumi Tudért Alap., 2006)

Szeged, 1956

Az erre jövő fiatalok egy csoportja a híd alatt megállt. De voltak, akik továbbmentek a Múzeum irányába. Mi azonban azokhoz csatlakoztunk, akik a lépcsőn mentek felfelé a hídra. Az utca felől érkezők és a velünk feljövök összetalálkoztunk, s elkeveredtünk. A vezető csoport újra kialakulni látszott. A közelükbe mentünk, hogy közvetlenül tájékozódjunk. - Robbantani kell, nem kell, hogyan legyen végrehajtva, ki ért hozzá? Már arra nincs idő. Nem engedjük át őket! Ezeket lehetett hallani a csoport tanácskozásaiból, akik állandó mozgásban voltak. A munkát vállaltuk volna mind a hárman, de végül is nem került rá sor. Ahogyan így ment a tanácskozás, s az idő is előre haladt, egyre kevesebben maradtunk a helyszínen. Akik még ott voltunk, egyre nagyobb figyelemmel néztünk Újszeged felé. Mintha zúgás hallatszott volna. — Jönnek az orosz tankok! — állapítottuk meg. Még most is voltak, akik erre a hírre elmentek innen. Sajnáltam, hogy itt hagynak bennünket, de nem haragudtam rájuk. Ok nem úgy gondolták, mint mi, akik itt maradtunk! A gyengék jobb, ha elmennek. A dübörgés közeledett, a harckocsik beléptek a hídba. Fegyverünk nincs, amivel szembeszállhatnánk velük! Azt tudtam, hogy most ők az erősebbek, de mi vagyunk itthon. Elszántak voltunk — itt maradunk! Lássa meg ez az ázsiai horda, hogy puszta kézzel is szembeszállunk velük. Saját testünkkel védjük kultúránkat, ezt a megmaradt csonka hazánkat, nemzetünket! Vegyék észre, ha továbbmennek, mi vár rájuk az ország belsejében, Budapesten! Megállítani őket minden eszközzel, késleltemi az előrehaladásukat! Keresztben felálltunk az úton, a híd kijárata közelében, s megfogtuk egymás kezét. Akik most itt vártuk az acél szörnyetegeket már nem tápláltunk illúziókat. A lángolás, ami az előző órákban volt, már nem égetett. Hideg félelem, borzongás. Mindenki tudta, ez lehet a vég! Nagyon veszélyes, s egyoldalú játszmába kezdtünk. Itt már minden oda volt adva, a mi kis életünkkel együtt! Már látszott az első harckocsi! Még el lehet menni. Itt van ez két gyerek, Miska és Laci jobbról és balról, s fogjuk egymás kezét. Ok menjenek! - villant át rajtam a gondolat. Lazítottam a fogásomon, de ők visszaszorítottak, ha lehet még erősebben. Ha az első lövések után még valaki életben marad, akkor előre a tankok felé kell menekülni a lejárati lépcső irányába — gondoltam. Már csak tíz méter — nem lőnek! Most már csak taposhatnak a lánctalpak. 16