Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

MUNKÁK ÉS EMBEREK - Ozsváth Gábor: Hagyományos malmok Erdélyben

molinogenealógia sort; ez alapján több mint ötven gyűjtőpontot jelölhettem ki. Megfigyeléseimet a történeti Erdély tájegységein túlmenően komparatív jelleggel terjesztettem ki a Csángóföld, Máramaros, Szatmár környékére, valamint a történeti határőrvidék területére is. Etnikai szempontból magyar, román, sváb, szerb, szlovák, cseh, valamint horvát népcsoportok egyaránt megtalálhatók a tanulmányozott tájakon. Jelen munkámban egy erdélyi kistájra, Háromszékre összpontosítva számba kívánom venni azon természeti, társadalmi, gazdasági, történelmi tényezőket, amelyek egy évszázadok óta autonóm közösség népi eszközkultúráját meghatározták és meghatározzák. A hagyományos malmok és az egyéb természeti energia-hasznosító szerkezetek jelentőségüknél fogva arra is kiválóan alkalmasak, hogy közelebb kerüljünk az általunk vizsgált közösségekhez is. Témám választásánál alapvető kérdésként fogalmazódott meg bennem, hogy minek köszönhető ez a szakmai gazdagság? Itt gondoltam elsősorban a hegyek között meghúzódó települések zárt konzervativizmusára, amely alatt azt értem, hogy az innovációban többnyire saját forrásaikra és ötleteikre támaszkodtak. Ennek egyik okaként a gazdasági rászorítottságot látom, azaz nem volt módjuk a szükségleteknek megfelelő mértékben megfizetni a gyáripar termékeit; másrészt e térséget a modernizáció önmagában is későn - csupán a 19-20. század fordulóján kiépült, székelyföldi vasúthálózat révén - érte el. Szintén ki kell emelnünk, hogy egészen a 20. század elejéig, sőt egyes, hegyek közé húzódó települések esetében az 1960-as években bekövetkező villamosításig a háromszéki falvak esetében a legfontosabb erőforrásának a természeti energiák számítottak. A háromszéki hagyományos malmok, mint a népi építészet karakteres egységei külön figyelmet érdemelnek. Ugyanis a település életében mint fontos, vagy talán az egyik legfontosabb üzemegységek maguk képviselték az ipart. Elhelyezési lehetőségük kötöttsége, azaz a sebes vizű patakok és a gyakran egészen a völgyek aljáig behúzódó erdők, valamint a molnármesterség és a malomszerkezetek ördöngössége sajátos misztikummal is felruházzák őket. Amennyire misztikusak és sajátságosak, épp annyira mulandók is. Amikor valamely táj örökségét építészeti oldalról vizsgálják, a fent említett eldugottság okán sajnos gyakran kimaradnak e malmok. Ha működnek, őrölnek e malmok, akkor - mint jó kezekben lévő berendezések - megoldottnak tűnik sorsuk, és ezért nem fordítanak rájuk nagyobb figyelmet; ha azonban leálltak, az óhatatlanul beálló, nagyon gyors pusztulás következményeként - már, mint gazdaságilag megoldhatatlan feladatok - maradnak ki az örökségvédelmi munkaprogramokból. így sorsuk hosszú időre, hacsak nem örökre megpecsételődöttnek tűnik. Kezdetben - az akkori lehetőségekre alapozva - egy leíró, dokumentáló program körvonalazódott. Hisz a patakok völgyén, a hegyek tövében meghúzódó malmokban szívesen meséltek, emlékeztek e bűvös mesterség művelői. Akkor úgy tűnt, hogy e téma kutatásának kizárólagos forrásaként csak rájuk támaszkodhatom. A levéltárak zárva voltak. Az egyházi iratanyag jó része szintén zároltnak számított, a földhivatali iratok csak konkrét ügyekben, kiválasztott személyek részére voltak hozzáférhetők. A tervszerű gyűjtés során előkerültek a családi levelesládák, melyekből vízjogi iratok, adásvételi szerződések, birtoklapok töredékei váltak megismerhetővé. A felbukkanó adatok egy valahol lappangó, de gazdag forrásanyag létét sejttették. Az 315