Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

MUNKÁK ÉS EMBEREK - N. Szabó Magdolna: Kőrispatak, a „kalapkötő" falu

lettek a mai, nagy „kalapiparos" családok elődei. Felvásárolták a fonatokat s igyekeztek magánúton értékesíteni áruikat. Egy-egy távoli vidék, nagyváros hetipiacának ismerete, a kereskedés bejáratása létkérdés volt számukra. Munkájuk nyomán képessé váltak a kézi kalapkészítést fokozatosan, magasabb háziipari szintre fejleszteni, s ezt generációkon keresztül átörökíteni. Ma a turizmus igényeit kielégítő kereskedelemnek egyre több vállalkozó szállítja a készterméket. A szalmakalap korábban általános viselet volt. A szezonális fejrevalót nyáron, hétköznapokon és ünnepnapokon, kortól és nemtől függetlenül egyaránt hordták. Az ámyékadó kalap a mezei munkához szinte elengedhetetlen volt és az ma is. A viselet változása, a modern szemlélet nem kímélte a kalapkészítő háziipart sem. Fennmaradását a csekély helyi igények mellett főként a gyorsan teret nyerő falusi turizmusnak köszönheti. Tény, hogy Kőrispatakon és a néhány fentebb említett községben szinte változatlanul érhetjük tetten az egykori kézi és gépi munkafolyamatokat, eszközöket. Nem térünk ki itt külön azokra a vidékekre - mint pl. Kalotaszeg, Mezőség - ahol a társadalmilag igen hangsúlyos, archaizáló viseletek nélkülözhetetlen darabja a szalmakalap.

2

2 Kezdetben a szegényebb családok nőtagjai foglalkoztak a kalapkötéssel, ma elvétve akad a faluban olyan család, amelyiknek apraja-nagyja ne venné ki részét a szalmafeldolgozásból. A legtöbben, nők és gyerekek a kalap kötését végzik. A férfiak besegítenek az aratásba, de főként a gépesített munkákban, ill. az értékesítésben, a piacozásban működnek közre. Az aratás, más néven a szalmaszedés ideje a kenyérgabona aratásánál korábban kezdődik, mikor a búza még nincs megérve, a magva tejes. A kalapnak a csóréfejű búzát és az alakort vetették. Utóbbi termőtulajdonságainál fogva alkalmas volt arra is, hogy kis helyen, sűrűn vetve megteremjen a kellő mennyiségben. A kollektivizálás után a kalapozásnak ez külön előnyére vált. A szemét külön hasznosítják, megőrölve kiváló takarmány a háztájiaknak. Ha sűrűn vetik, akkor lesz szép magas a szára. Nem kedveli a zsíros, trágyázott földet, mert abban könnyebben elrothad a növény. Szalmája vékony és erős, nehezebb kötni, mint a búzaszalmát. Aki köti a kalapot, mind magának veti és szedi a szükséges gabonát. Ősszel vagy tavasszal, kora márciusban vetik és nem várják be a teljes érést. Mikor kezd sárgulni a kalász, kizárólag kézzel, sarlóval aratják, hogy minél hosszabb szárat nyerjenek. (1. kép) A learatott alakor vagy búza kévéjét szalmából csavart kötélbe rakják és hazaszállítják. A további munkákat már otthon, a pajtában, színben végzik. A marokszedéshez felütik (felállítják) a kévéket, s a szálakat a kalásznál fogva egyesével húzgálják ki. A sérült, rossz szálakat félrehatják. Amikor a fejek (kalászok) a marokban egy helyre kerülnek, sarlóval levágják és ponyvára terítve sulyokkal kicsépelik. (2. és 3. kép) A kalász nélküli maroknyi szálakat napos helyen felállítják, széthúzgálják, hogy megszáradjanak, ez a kikecskélés. Ha teljesen kiszáradtak, 5-6 markot zsúpba kötnek és felviszik a hiúba (padlásra). A szalma itt várja meg a további feldolgozás, a kötés idejét. Mindenki annyi markot szed, amennyit egy szezonban majd meg bír kötni, ez 50-100 marok is lehet. 2

2 pl. Kalotaszegen Jobbágytelke, Mezőségen Szék. 297