Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
MUNKÁK ÉS EMBEREK - N. Szabó Magdolna: Kőrispatak, a „kalapkötő" falu
Az aratás és szedés munkálatai kölcsönös segítségen alapulnak. Ebben a néhány hetes periódusban minden kalapkötőnél 3-4-en dolgoznak egyszerre. Egymásra utaltságukban többnyire az idős asszonyok fognak össze, csupán a kévék hazaszekerezésében kémek külső segítséget. Az asszonyok naponta több társukhoz is elmennek segíteni, hogy ugyanezt a következő napon visszakapják. A szalmaszálakat a tároló helyről apránként hordva ősszel kezdik megpucolni. A markokat szétoldják, és a lábuk közé véve húzzák ki egyenként a szalmaszálakat. A kihúzott szálakat a bognál (szárcsomó) elvágják úgy, hogy ezzel a mozdulattal a tokot is eltávolítják a szálról. A legfelső bogtól haladnak lefelé, s alatta és fölötte vágják el a szalmát. A pucolást az udvaron vagy a házban, leterített ponyván végzik, hiszen itt keletkezik a legtöbb hulladék. Ezzel gyakorlatilag már előkészítik a kötéshez a megrövidített szálakat, amit vastagság szerint osztályoznak. (4. kép) A megválasztás folyamatában négy féle szalmát különítenek el, mindegyiket saját névvel illetik: vékony, vagy hálánk, vékonyközepes, vastagközepes és a vastag, durva, vagy durgó. Csak az azonos méretűeket kötik fel egyszerre, így lesz szép a kalap (a fonat.) Az igazi különbség a szál vastagságokban leginkább a már kész, fonott állapotban mutatkozik. A szalmafeldolgozás egyik legmutatósabb munkafolyamata a kötés, szalmaszálak összefonása. A kötéssel dől el leginkább a kalap szépsége és minősége. A kötés előtt a szalmát vízbe áztatják, hogy jól megpuhuljon. Ez a munkafolyamat a leglátványosabb, ahogy a gyakorlott, majdhogynem láthatatlan gyorsasággal dolgozó fürge ujjak között percről-percre „folyik ki" a kész fonat. A rutinos kéz szinte magától fon, csak akkor tekintenek oda, amikor az elfogyott szálat pótolni kell. így a boltba járás, állatok terelése, szomszédolás közben is végezhető a munka, csupán egy nejlonba csavart áztatott köteget fognak a karjuk közé. (5. kép) A hosszú, téli esték a kötésnek legfőbb idejét kínálják. Akik számára ez az egyetlen jövedelem, azok a kalapkötést évszaktól függetlenül, télen-nyáron egyaránt végzik. Ez többnyire társasmunka, alkalmát pedig kórusnak nevezik, hasonlóan, mint a hajdani fonás alkalmait, csupán a munka tárgya cserélődött fel. Egy ilyen alkalommal egy házhoz öt-tíz asszony is összegyűlik s felváltva járnak egymáshoz. Ma leginkább a nyugdíjas korúakra jellemző, valamikor megkülönböztették a lányok, asszonyok munkaalkalmát. A kisebb és serdülő lányoké volt a pirekórus, a nagyobbaké a leánykórus, az asszonyoké az asszony kórus. 27 , A kisebb leányok ezeken a közös alkalmakon sajátítják el a kalapkötés fortélyait. Ha többen összejönnek, a munka is könnyebben megy - vallják. A korábbi közös játékokat feledve a kórus mára az emberi viszonyokról, viselkedésekről alkotott ítéleteknek, a nehézségeknek, a falu élete megtárgyalásának színterévé vált csupán. Kőrispatakon igen gazdag kínálatát kötik a fonattípusoknak. Aszerint, hány szálból áll, van sima-ötös, sima-hetes, sima-tizenegyes. A lapos fonatok közé tartozik még a főként díszítésre használt likas (lyukas), rece vagy csipke, és a cakkenyes, más néven németrece. A sima fonatok széle egyenes (sima). Leggyakrabban a sima-hetest kötik, ebből készül a legtöbb kalap. A sima-tizenegyest a legvékonyabb szalmából, a 2 3 Kutasi M. 1974. 298
