Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Ifj. Lele József: A csontozó késtől a néprajzosságig

1974-ben ki kellett üríteni a néprajzi raktárt. Parkettacsiszolás és festés követke­zett. A hatalmas anyagot a folyosóra, illetve az ideiglenesen lezárt néprajzi kiállításba kellett hordani. Tónival végeztük ezt a hatalmas munkát. Természetesnek vette, hogy keményen dolgozott, annak ellenére, hogy kérhette volna az igazgatóságot külső se­gítség fogadására. Nem tette, hanem dolgozott. A deszkalapok helyett vaspolcokat állítottak, melyekre visszahordtuk az anyagot. Azt már jobbadán magam csináltam. Most már szigorú tematika szerint rakodtam. A cserépedényes szekrényeket már nem vittük vissza a raktárba, hanem kint hagytuk a folyosón. Ma is ott vannak, szép lát­ványt nyújtanak. 1971-ben megjelent a Tápé kötet, melyben Tónival közös fejezetünk lett a Köz­lekedés, teherhordás. Besegítettem Andrásfalvy Bertalan Állattartás című fejezetének gyűjtésébe, majd Péter László kérésére megcsináltam a kötet név- és tárgymutatóját. Csak sajnálni tudom, hogy nem jelentette meg. A megújult néprajzi raktárban most már én rendezgettem a tárgyakat, negatívo­kat. Az én dolgom lett a néprajzi és nyelvjárási pályázatokra beküldött dolgozatok leltározása, mutatócédulázása. A pályázatokon magam is részt vettem. Sikeres mun­káim egy részét Tóni megjelentette a múzeumi évkönyvben, ami újabb lendületet adott ahhoz, hogy föltétlen kitartsak és napról napra bizonyítsam idetermettségemet. Ebben egyre inkább éreztem Tóni mesteremmé válását. Neki köszönhetem, hogy 1972-ben már részt vehettem Sárospatakon egy néprajzi konferencián, majd több éven át a Nyíregyházán megrendezett nyári egyetemeken. így vált lehetővé számom­ra, hogy Tápé és Szeged néprajza mellett más vidék hagyományait is megismerjem. Egy ilyen útról hazatérve kérte Tóni, hogy adjak le a Délmagyarországnak egy egyoldalas tudósítást az ott szerzett tapasztalataimról. Megírtam. Kevés javítással jónak találta. Legépeltem és átvittem a sajtóházba. Attól fogva írogatok. A Hagyományok Tápén című, a „Délmagyar"-ban megjelent sorozatomból 1988-ban Tóni állított össze egy kötetet. Nagy esemény volt ez az életemben: Tápé 850 éves jubileumára készült el a kötet. Közben gyűjtöttünk és leltározgattunk tovább. Egyre több szakembert ismerhet­tem meg, akiktől szintén sokat tanultam. A régi pályázók közül Zöldi Pali bácsira, Asztalos Péter Kálmánra, Papp Imrére, Komoly Pálra, Páncél Józsefnére, Sipos Er­zsébetre emlékezem szívesen, és természetesen Szigeti Györgyre, kinek pályaművei nemegyszer adtak tápai ötleteket. Időközben újabb nagy munka várt ránk. A Képtár három szintjén néprajzi kiállí­tást rendeztünk. Minden egyes darabot ketten, kézikocsin hordtunk át oda, majd zárás után vissza. Rendeztünk kiállítást a Néprajzi Múzeumban „Csongrád megye népmű­vészete" címmel, és évente legalább három tematikus vándorkiállítást a Szeged kör­nyéki települések kultúrházaiban. Talán ezeknél is nagyobb munka volt egy új állandó néprajzi kiállítás rendezése. Egy nádtetős ház készült, fél fedéllel, benne konyhával, nagyházzal. A padláson pedig olyan tárgyak kerültek kiállításra, amelyek a paraszthá­zak padlásán ténylegesen megtalálhatók voltak. Bálint Sándor, Tóni és Ottó egyre gyakrabban hozták ki vendégeiket, barátaikat Tápéra. A templom gótikus szentélyét, a temetői kápolnát, a kompot és az egyre gya­rapodó gyűjteményemet megnézni. Egy ilyen látogatáskor jutott el hozzám Ortutay Gyula és felesége, később a budapesti egyetem néprajzi tanszékének tanárai és diák­23

Next

/
Oldalképek
Tartalom