Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Ifj. Lele József: A csontozó késtől a néprajzosságig

telek felmérését is. Itt megint csak sokat sokat tanultam, hiszem bármiről bármit teljes mélyésgében megtanulni csak úgy lehet, ha a munkában maga a „tanuló" is részt tud venni. Nos, ez esetben a tanuló én voltam. Munka előtt s után, legfőképpen nagyfarsang idején mi is derűsködtünk. Élményeimet az 1984. évi múzeumi farsangon így énekeltem ki: Gyere Juhász Tóni, menjünk a tanyára! Hallgatjuk az öreg néniket, bátyákat. Megrakjuk a magnót emlékkel, dallal: Finom disznótorost öblítünk le borral. Alsó- illetve Felsőtanyán egyaránt jártunk és elcsodálkoztam, milyen nagy ismeretséggel bír Tóni a szegedi tanyák között. Ezekről a gyűjtéseiről nem egyszer tartott Szegeden előadást, amelyeken természetesen részt vettem. A tanyavilágban a tápaiaktól teljesen eltérő mentalitású embereket, családokat ismertem meg. Mivel Tápén sem gyümölcstermesztők, sem szőlészek, borászok nem voltak már (pedig valaha kellett, hogy legyenek, amit a Szőlők nevű dűlőnk igazol), a szegedi homokság szőlészete és gyümölcsészete kivételes felfedezést jelentett számomra. És a sok nádfedeles tanya, amelyekből a téeszesítés után sokat elbontottak már. Egy-egy tanyáról adatokkal, nemegyszer tárgyakkal tértünk haza. Talán mondanom sem kell, hogy annak idején nagysúlyú, orsós magnetofonnal mentünk tanyáról tanyára. Tóni sok fényképfelvételt is készített, amelyeket én jegyzeteltem diktálása nyomán egy-egy spirálfüzetbe. Ezeket azután itthon előhívatta a fotóssal, majd munkafotókat készíttetett minden kockáról, hogy feldolgozásnál válogathasson, melyik alkalmas közlésre. Talán 1972-ben kapott a múzeum először vegyes használatú mikrobuszt. Azért is jött jókor, mert nemsokára megszüntették a kisvasutat. Télen nem mentünk tanyázni. Ilyenkor folytattuk a leltározást. Nem csak tárgyakat, hanem negatívokat is leltároztunk. Ezzel megint újabb területét ismerhettem meg a múzeumi néprajzi munkának. A filmszalag kockáinak szélére írtam a számokat, majd a leltárkönyvbe való bejegyzés következett. Amíg a tárgyleltározásnál Tóni írt, addig a negatív leltározásnál ő diktált, én írtam a könyvbe. Egyik nap, amikor sem tárgy, sem negatív nem volt már, amiket leltároznunk kellett volna, elém tett egy mutatócédulákkal telt dobozt. Móra Ferencről szóló dolgok voltak rájuk írva. Azt kérte most Tóni, hogy értelemszerűen válogassam szét őket, hogy ha valaki Mórát akarja kutatni, ezen cédulák alapján meg tudja találni. Megmutatta, mit is gondol, és otthagyott. Nem ijedtem meg az újabb feladattól, hiszen tudtam, hogy belejövök ebbe is, mint addig minden munkába, amelyekről korábban halvány fogalmam sem volt. Másnap már elébe tettem a tematizált dobozt. Hasonlót kellett tennem egy Tömörkényről szóló cédulahalmazzal is, hát megtettem. Elvégre azért vettek föl, hogy mindazt megcsináljam, amire Tóni - alapos felkészítést követően - megkért. Később hozzáláttam a tárgyleltár és fotóleltár leírókartonjainak gépeléséhez. Ez a munka már csak azért sem volt nehéz, mert már megszoktam a „hierarchiát". Kezdtem mindenhez érteni. Úgy látszik, Tóni jó segítséget talált bennem, az meg még biztosabb, hogy én nyertem és kaptam többet, és éppen tőle. Ebből is következik, hogy a saját gyűjteményemben már egy személyben lehettem gyűjtő és feldolgozó, egyre gyarapodó szakértelemmel. 22