Erdélyi Péter - Szűcs Judit (szerk.): Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 2001 (Szeged, 2002)
NÉPRAJZ - Ifj. Lele József: Hit és pedagógia, avagy zárdaiskolai emlékeim
Hit és pedagógia, avagy zárdaiskolai emlékeim 187 Tápéról is sokan jártunk a zárdába. Nagy Mária, Pósa Rozália és Bodó Ilona már kereskedelmisek voltak, amikor engem is beírattak oda szüleim 1944-ben. Az első félévet Tápén, az itteni egyházi iskolába jártam, majd a második félévben kerültem oda több kis társammal együtt. Első A-s volt Csongrádi Erzsébet, Hodács Gabriella, Laczi Ambrus és jómagam. Első B-s Rakonczai Margit és testvére, Mária, valamint Laczi Ágoston. Mindegyikünk szülei iparosok voltak: Hodács apuka pék, a Csongrádi papa szatócs, a Rakoncai lányok édesapja kovács, az én édesapám mészáros és hentes, csupán a Laczi testvérek és a Pósa, valamint Bodó Ilona szülei voltak földművesek, ám az édesanyák iparengedéllyel rendelkező gyékény kofák (kiskereskedők) voltak. Vagyis: a tápai zárdanövendékek mindegyike tehetős tápai családok sarjadékaként került a zárdába. És mindegyikünk gyakorló katolikus volt. Noha ez nem volt föltétele a felvételnek, hiszen tudtommal nem csak színkatolikus házasságokból születet gyermekek tanulhattak ott. Emlékszem a beiratkozásomra. Édesanyám és nővére - a Laczi gyermekek anyja -, a Hodács és a Csongrádi anyuka voltak kísérőink. (Megjegyzem, hogy a Csongrádi család István nevű gyermeke is oda járt, de ő már harmadikos volt, amikor minket szüléink beiratkozásra vittek.) A Szentháromság utcai kapun mentünk be. Nem sokkal azt követően volt a beiratkozás, hogy Tápén az első félévnek vége lett. A magasföldszinten a portánál balra, majd jobbra fordultunk el, s a folyosó végén az utolsó tanteremben egy mosolygós apáca tisztelendő nővérke várt minket. Kint állt már az ajtó előtt, és hangos Dicsértessék a Jézus Krisztussal üdvözölte szüleinket és minket is. A tanteremben nem olyan iskolapadok voltak mint faluhelyeken vagy tanyán, hanem kétszemélyes asztalok, melléjük tett székekkel. Ám az asztallapokon ott voltak a tintatartó lyukak a bennük lévő tintásüvegekkel. A tisztelendő nővér felállva mutatkozott be és mi sem ültünk le, amíg mi is el nem mondottuk egyenként a nevüket. Ezután ö a katedránál lévő asztal mellől lehozta a székét és az első pad elé ülve írta a kérdéseire adott válaszainkat. Amikor a székét hozta, akkor láttam, hogy biceg, később tudtuk meg, hogy erősen csípőficamos. Mielőtt bármit kérdezett volna, szüléinknek adott egy-egy kis cédulát, azon volt a neve: Fazekas Mária Angelika tanító. Majd ismét felálltunk és együtt mondtuk el a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, végezetül a Most segíts meg Máriát. Ezután mindegyikünk homlokára kis keresztet írt jobb kezének mutatóujjával és megsimogatta arcunkat. Ekkor kérdezte meg a nevünket, és talán hihetetlen, ő már sohasem felejtette el, sohasem keverte össze sem a lányok, sem a fiúk nevét. Amikor végzett a föl- és bejegyzésekkel, mesélni kezdett a rendjükről és az iskoláról, hadd tudjunk minél többet róluk. Olyan szeretettel beszélt az
