Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

színhelyen. így első kézből tudtuk az ezeményeket. Bizonyítható dolog nem volt, az utcai „csőcselék" volt a tettes. Unokatestvérem Vangel Sándor 1941 tavaszán katonaként részt vett a bácskai bevonuláson. A határ előtt megálltak, utasításokat kaptak. Lőni csak akkor szabad, ha a parancsnok erre utasítást ad. Amikor az első faluba értek, teljes csendet találtak. Az utcák néptelenek voltak. Nyugalomra, emberies­ségre kaptak utasítást. Egyszercsak jön feléjük egy férfi, szőrén ülte meg a lovat, egyszerűen öltözve, a tanyák felől jött. A katonák megütközve nézték, egészen közéjük jött. Felmutatott egy kopott, fakó, magyar nemzeti zászlót. Ezt megőrizte az első világháború végéig, és azóta is, várta azt az időt, ami­kor újra Magyarország lesz. Egy falusi karszalagos rendfenntartó a faluból való, egy férfit lökdösött maga előtt, mind a kettő éktelenül kiabált, káromkodott. Mivel a fogoly semmiképp nem akart továbbmenni, őrzője hátbavágta úgy, hogy össze­esett, hátba szúrta, összeesett, meghalt. A katonák morajlottak, hogy ezt mégsem kellett volna tenni. Lövések hallatszottak, a halott ember, még utoljára jelzéseket adott a templom tornyából. Ezért kellett meghalnia, a karszalagos tudta mit jelez, a férfi csetnik volt. A lövések folytatódtak. Sándor bácsi ágyúja volt az első, ő tüzér volt, megkapta a parancsot, lelőni a templom tornyát. Első alkalom volt, hogy emberre kellett lőnie. Parancs: teljesíteni kell. Az első ágyúgolyó után a lövések elhallgattak, a torony összedőlt. Sándor bácsi a saját ágyújától súlyos sebet kapott. Azt gondolta, hogy baj lesz, mert a sebesülés az ő hibájából történt. Azonban nem baj származott, kitüntetést kapott. Ugyanis, ha tovább lövöldöznek a toronyból a katonákra, nagy baj történhetett volna. A lövöldözők csetnikek voltak. Ez egy erősen nacionalista szláv társaság voltak a csetnikek. Jelmondatuk volt: száz halál, mint egy megalkuvás. Ilyen erős szervezkedést magyarok közt nem hallottam, pedig ők nagyon várták a felszabadító magyar hadsereget, a magyarok nem voltak szélsősé­gesek sem akkor, sem most. Valótlanság azt mondani, hogy a magyarok rosszul bántak a nemzetiségekkel. A magyarság legtöbb helyen kultur­fölényben volt a környező országok népeivel, azért volt övéké az elsőség. Több nemzetiségi nép kulturálatlan, igény nélküli volt. Erdélyben jártunk­ban, 1981-ben magunk szemével láthattuk a különbségeket. A románok 1920 óta már igazán pótolhatták volna a régi lemaradásukat. Egy évvel előbb, Szlovákiában jártunkkor, azt láttuk, hogy a régi tót fal­vak helyén szép új házak vannak, gyakran több szintesek is. Szlovákiában Árva váráig voítunk. Erdélyben a Fogarasi havasokban, az örök hó határáig voltunk, láttuk mind a két helyet. A háború óta Jugoszláviában nem voltam. Kis bajmoki tanítványaimtól hallottam, 1941-ben hogyan történt a ma­gyar hadsereg bevonulása. Már évek óta készültek erre a nagy eseményre, hogy újból Magyarországhoz tartozzanak. Külön darabokban megvették a 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom