Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

rúban, negyvenesen a második világháborúban volt. Fia szintén katona volt, nem kívánt ilyenbe belemenni. Szegedi diákkoromban én is láttam szomorú esetet. Egy délután csendes tanuló idején öltöznünk kellett. Akkor én a Miasszonyunkról nevezett apácáknál jártam tanítóképző intézetben, bentlakó növendék voltam. Szokatlan módon abba kellett hagynunk a tanulást. Átmentünk a Fogadalmi templom térre. Az történt, hogy Jugoszláviában éjnek idején elhurcoltak 2.000 magyart, vagonokba rakták őket. A szegény magyarok kimerülten félelmükben várták, mi lesz velük. Egyszer hatalmas csattanás után megindult a kocsisor. Az emberek megsérültek, egymásra estek. A kocsisor rohant velük a magyar határra. Úgy mondták, két mozdonyt fölfütöttek, ezekkel meglökték a kocsisort. A magyar hatóságok behozták őket a Fogadalmi templom térre. Mikor a szegediek megtudták a történteket, egymással versenyezve vitték őket otthonaikba, hogy ellássák őket, amíg történik velük valami. Ez a látvány fogadott minket. Egyetlen ember sem maradt vigasztaló szeretet nélkül. Ültek a templom lépcsőin, szomorúan, kétségbeesetten. Megdöbbentő volt a látvány, felejteni nem lehet. Hogy a következő időben olyan sok lett a szegényember, és munkanélküli az ilyen események nagyban hozzájárultak. Húsba, vérbe, pénztárcába sújtó dolgok voltak ezek. Nem csoda, ha a közvélemény Trianon ellen volt. Nem volt fegyvergyártásunk, kis számú zsoldos hadsereg akkor, amikor a környező országok és a világ tetemes része fegyverkezett. Titokban volt fegyverkezés, amennyiben ez lehetséges volt, de kevés. Kecskeméten a jómódú csizmadia pincéjéből nyílt ilyen hely. Egy napon magasrangú francia küldöttség jelent meg ellenőrzés céljából. Közben a tisztikar tudomására jutott a dolog. Nagyon gyorsan hitvány civil ruhába öltöztek, némelyiknek még cipő sem jutott. Úgy akarták, hogy suhancoknak nézzék őket. Ekkorra már volt tojás bőven. Ámikor az előkelő francia tisztek nagy méltósággal kiléptek az autóból, a teljes siker tudatában, tojászápor fogadta őket. Viszszaléptek és a sofőrt küldték, hogy magyarázza meg a tömegnek - ekkorra már sokan voltak - mert nagyon súlyos következményei lesznek a dolognak. A sofőr, mivel maga volt, még több tojást kapott. Mint a futótűz terjedt a hír, a közeli inasiskolából éppen jöttek ki a fiatalok, ők is csatlakoztak. Az autó kívül-belül csupa tojás és tojáshéj. A tömegben mozdulni sem tudott az autó, mert akkor újabb tojászápor jött. Végre elindultak, az országhatárig meg sem álljak újabb incidenstől tartva. Párizsban meglátták őket összekenve tojással, tojáshéjjal. A delegáció vezetője azt mondta, nem megy többé ilyen útra, de nem engedi, hogy más is menjen Franciaországból. Hazai, de főképp külföldi lapok foglalkoztak az esettel. Akik akkor keresztül utaztak Kecskeméten, vitték a hírt. Ismerősünk is látta mi maradt a 94