Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

mesek. Mária nagyon komolynak látszott. A háború után Hajósról, a bunyevác Probojcsevics fiútól tudtuk meg, leveleztünk. Kémkedésért kivégezték. A Buschbacher kolléga valahogy megtudta a levél hordást-vivést. Szegény lány nem tudta, hogy a levelek fontos államügyeket tartalmaztak. Sem ők, sem a pesti rokonok nem voltak bűnösök, ők baráti szívességből vállalták a levélügyet. Buschbacher valahogy kitudta a dolgot, megfélemlítette, kívánt tőle dolgokat, a lány nem merte elutasítani, szegény utóbb azt sem tudta, kinek kémkedik. Sem ő, sem a pesti rokonok nem voltak bűnösök. A bűnösök azok voltak, akik rászedték és azután zsarolták. Ilyen nehéz időket éltünk akkor. Egy ilyen ügybe a férjem is majdnem belekeveredett akkor. Mikor 36 éves korában újonc volt, egy fiatal tiszt volt a kiképzőjük. Nagyon nehezére esett minden, súlyos aranyere keletkezett. A fiatal tiszt jószívűségből kocsira ültette és elbeszélgetett vele. A barátság egyre közelebb hozta őket. Amint a férjem leszerelt, levélváltások következtek. Egy idő múlva Szegeden találkozott régi iskolatársával, megörültek egymásnak. Ez a férfi a kémelhárítónál szolgált. Mondta apunak, hogy a fiatal tiszthez írott levelei a kémelhárítónál van, az ő kezébe kerültek a levelek. Nagyon rossz volt ezt tudni. A levelezés abbamaradt. A levelek mindennapi életünkről és iskolai munkánkról szóltak. Igazán semmi rosszra nem gondolt a levelek írásakor. A fiatal tiszt Aradnál elesett. Az „újvidéki tisztogató" események elítélendők. De azt is tudni kell, hogy annak idején Csehszlovákia, Jugoszlávia még sokkal súlyosabb dolgokat követtek el, ezekről ma nem tanácsos beszélni, de a kortársak tudják. Mind a három helyről tömegesen utasították ki a magyarokat, hogy vagyonukat, lakásunkat, értékeiket elvehessék, helyükbe a maguk emberét tehessék. Ezek a szerencsétlenek üres kézzel, üres zsebbel érkeztek meg a vesztes hazába. Egy ideig vagonokban laktak, és nagy edényekben főtt, ingyen étkeztetést kaptak, amíg valami munkához jutottak. Ezek a menekültek mindig hazavágytak régi otthonukba. Évekig szegénysorban éltek, érthető, hogy visszavágytak régi otthonaikba. Magyarország ilyet nem tett, mi láttuk, mert ott laktunk. A későbbi munkanélküliséghez ezek is hozzájárultak. Ahol lehetett, ott volt a kapaszkodás, hogy lemaradásunkat behozzuk. A kultúrát igen magas fokra emelték, a magyar kultúra magasabb fokú volt, mint a környező országokban. Erre olyan szellemiségben válaszoltak, hogy Magyarország lenézte szomszédait. Nagybátyám, Gál János a szerb lakta Szenttamáson volt katona. Egy napon szerb férfi leköpte a katonaruháját. Szerb férfiak közt ment el éppen. A szemben lévő épületből az ablakból látták katonatisztek. Felhívták a nagybátyámat, és azt mondták, mért nem vágta pofon a tettest. Jaj lett volna annak, aki visszaadja. Nagybátyám 17 évesen részt vett az első világhábo93