Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

nehézségeivel küszködtek, székelyek voltak, és a magyar állam telepítette a gazdag bácskai földekre Romániából, Bukovinából. A svábok magukon kívül alig köszöntek, ezt bánták meg később nagyon. A három és fél év alatt, míg ott voltunk anyaországiak, ezeknek nagy része, úgy mint mi is, állami alkalmazásban voltunk. Olyan utasítást kaptunk, hogy szent István szellemében, igaz testvériségben kell élni a nemzetiségekkel. Szent István fiához, Imre herceghez szóló „Intelmei" szerint kell élnünk. Legtöbben ezt komolyan is vettük. Jól jártunk, mert azok, akik nem ismerték a helyüket, voltak akiket meghurcoltak, meg kivégeztek. Egy reggel az utcán találkoztam olyanokkal, akik azt kérdezték, otthon van-e a férjem. Amikor már többen kérdezték, megtudtam, hogy az éjszaka magyar férfiakat elhurcoltak a Titó partizánok. Egyeseket szabadon bocsátottak, másokat fogva tartották. Egy éjszaka kivezényelték őket a határba, megásatták velük a tömegsírt, azután belelövöldözték őket. Összesen 60 férfi volt, közülük többen jóismerősünk volt. Egy közülük már a Jugoszláv éra alatt is tanított magyar tagozaton. Magyar időben igazgató. Azt beszélték róla, hogy ellensége a jugoszláv időben iskola altiszt volt. Az új igazgató Romoda nem alkalmazta, bár nem volt kötelező az elbocsátása. A másik altiszt sváb volt és az továbbra is maradt. Egy nap, amikor még az iskolai lakásunkban laktunk, arra lettünk figyelmesek, hogy valaki az udvaron keresi azt, aki itt lakik. Bizony nem esett jól, de kimentünk. Keresték az igazgatót és éktelenül szidta Romodát, kereste hol lakik, „mi nem tudtuk". Másik ismerősünk tanítványunk apja volt. Mi egy bunyevác családtól vettük a tejet, az asszony eljött hozzánk, a férje nagy bunyevác, nem engedi, hogy nekünk adjanak tejet. Elvezetett egy helyre, ahol biztos a tej. A bunyevác asszony nagyon mentegetőzött. A magyar asszony csípőre tette a kezét, most sem tudom, mi rossz szállta meg. Kellett ez nektek és papírt nem tűrő szavakkal mondta meg a véleményét, összehasonlítva a magyar és jugoszláv időket, a szovjetekről szintén. Igaz volt amit mondott, de sokszor az igazság is fáj. Az ő férje is azok közt volt, akiket kivégeztek. A bírót és a fiát szintén. Nekem a bíróné mondta el, hogy a Titó partizánok paplant kerestek náluk. Ők nem tartottak paplant, gazdag parasztok voltak, dunnával takaróztak. Paplan helyett a férjét és a fiát vitték el. Többet haza sem jöttek. A magyarok egy férfit végeztek ki, és egy szerb ügyvédet tartottak fogva végig. A leszámolás túl súlyos volt. Volt egy kartársnönk, Tombác Mária. Ennek nagyon szomorú története lett. A jugoszláv éra alatt magyar nyelvű osztálytanító volt. Pesti rokonainál többször volt látogatóban. Ami másnak csak nehezen sikerült, neki könnyen ment. Egy bajmoki ismerőse megkérte, vinne el egy levelet, a rokonaiahoz elmegy a címzett levélért. Választ is vitt. Ez megismétlődött párszor. A magyar éra alatt férjemmel beszéltük, hogy Tombác Mária sokat együttjár a Bund tag sváb Buschbacher tanítóval, de nem úgy néznek ki, mint szerel92