Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

gyalogoló katonákat, sokszor civil jármű is vitte egy darabig. Egy hét alatt ért haza, ahol én gyerekeimmel nagy félelemben éltem. Egy délelőtt zör­gettek az ablakon. Alig hittem, Apu jött. Nagy volt az öröm. A gyerekek majd szétszedtek minket (Kornélia unokám akart nekem segíteni. Ez az ő írása). Pontosan nem tudom, október első napjaiban megszűnt a magyar köz­igazgatás. Megindult az általános nagy menekülés. A lakásunk az országút mellett volt. Láttuk a menekülök teljesen rendszertelen menetét. Teljes összevisszaságban, katonák, civilek, polgári és katonai járművek, gyalogo­sok. Egész családok egy-egy kocsin, máshol felrakva, amit otthonról elhoz­tak, minden napra való dolgok. Jószágok a kocsin, vagy utána kötve. Több helyen kutya, macska, szétszaladt jószágok, gazdájuk utánuk. Emberek elveszítették, keresték egymást. Kisebb-nagyobb gyerekek csetlettek bot­lottak, erre-arra kiabálás, a szülők keresték gyerekeiket, azok meg őket, alig volt követési távolság. Időnként katonai jármüvek, ezek elől félre kellett húzódni, mert ezek gyorsan mentek. Megállásról szó sem lehetett. Voltak akik sírtak, ott a legtöbbjük reményvesztetten, sápadtan hallgatott. Asszo­nyokat csecsemőikkel, volt aki gyalog vitte a kisgyerekét. Volt, aki kisba­báját szoptatta, ha lett volna teje. A gyerekek is szomorúan bámultak, a nagyobbak nem sírtak, kimerülten várták, majd lesz valahogy. Voltak, aki ették a hazulról hozott ennivalót. Útközben üzletajtó nem volt nyitva. A nagy menekülés két nap, két éjjel egyfolytában tartott. A menekülő áradat a Dunántúlra ment. Én ezeken az éjszakákon nagyon keveset aludtam. Összeszedtem a pén­zünket, fontos iratainkat, okmányainkat. Vízhatlan anyagból zacskót varr­tam, ha muszáj, előkészített ruhákba öltöztetem a gyerekeimet, kézbe nem vihetem. Harmadik gyerekemmel voltam terhes. Enni, innivaló előkészítve. Egy ilyen pillanatban ért haza apu. Apu azt se tudta, kit öleljen, megrohan­tak valóságosan. Főzni tudtam, neveltem csirkét, volt zöldséges kert, kacsát tömtem. Hiányt így nem szenvedtünk. A nagy tömeg Dunántúlra menekült. Mi nem menekültünk el. Sokféle nehéz napunk volt. A légiriadók is félelemmel töltötték el az embereket. A légiriadó a következőképpen zajlott le: Az országot több rész­re osztották. Amikor az ellenséges repülők az ország légiterébe érkeztek, a rádión keresztül riasztották a veszélyeztetett vidéket. Szirénás, vijjogó hanggal rohantak végig az utcákon. A harangokat félreverték, ami azt je­lentette, hogy csak az egyik oldalán szólt a harang. Szinte fenyegető volt ez a hang a szép harangszó helyett. Üres és kongó volt ez a hang. A kijelölt házakban fára kötve ekevas lógott, akit ezzel megbíztak, az éjjel-nappal köteles volt a szirénázás szerint balta fokával ütni az ekevasat. Ha megszűnt a légiriadó, megszűnt a sziréna vijjogás, nem ütötték az ekevasat, és egy­88

Next

/
Oldalképek
Tartalom