Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

a kulcsot, ami bezárta a nyeregkápát, amibe értékek voltak. A kulcs mását az ifjú gróf vitte. Megmenekült. A vesztes szabadságharc után dédapa végkielégítésül kapta a szegvári templom melletti házat. Ebben van most a Falumúzeum elhelyezve. Ezt a Falumúzeumot egy késői unoka, - ez én vagyok - a férjem Jaksa János kezdeményezte és haláláig nagy ambícióval gondozta. Ebben én is a lehetőség szerint segítségére voltam. Dédapánk, aki az én gyerekeimnek szépapja, unokáimnak pedig már ükapja. Végkielégítésül földet is kapott, igen jó módban kezdett. Négy gyermeke volt, Gyula a nagyapám, Kálmán és Géza, egy lány Jusztina. Az újonnan indult jómód nem lett tartós. Különösen azért, mert dédapánk 48-as érzelmei közismertek voltak. Bújdosó honvédeket rejtett. Ezek a honvédek jó ideig nem mehettek haza, járták az országot és ahol jó embereket találtak, ott valamennyi ideig vendégeskedtek. Sokáig nem maradhattak, mert nemcsak a maguk életét kellett félteniök, hanem a vendéglátó házigazdát is veszély fenyegette. Nem fizetett adót, mint ezt sokan mások is tették, ki akarván nyilvánítani Bach-rendszer ellenességükct. A Habsburg államvezetés ezt azzal torolta meg, hogy idegenből származó katonáit az ellenállók házaiba telepítette. Ezeknek aztán szabad volt minden. Dédapánk is rejtett bújdosó honvédeket. Egy közülük nagyon legyengült állapotban ért hozzájuk és rövidesen meg is halt. Négy napig - nagyon-nagyon hideg tél volt - a padláson a zabba rejtették el. Az állatok takarmánya volt az. Négy nap múlva nagy nehézségek után a temetőárokban temették el. A temetőben nem mertek ásni, mert ez áruló jel lett volna. A fagyos földet nagyon nehéz volt kezelni és nagyon kimerítő volt. Más esetben fiatal férfi volt, akit rejteni kellett. Mikor tovább már nem maradhatott, loval kért, és azt ígérte, hogy visszaszármaztatja. Egy hét múlva éjszaka a nagykapunál lónyerítés hallatszott, a ló egyedül állt ott. Dédapa megkapta a parancsot idegen katonák elszállásolása kötelezettségére. Azt mondta, csak az ő holttestén át jöhet idegen katona a házába. Kapu előtt várakozott. Jöttek is, négy katona és egy tiszt. Dédapa szitokkal, átokkal eléjük állt, hogy nem engedi be őket. A fiatal tiszt egyetlen mozdulattal félretolta, a katonák máris bent voltak. Dédapa nem volt már olyan ruganyos és idősebb is volt, semmit sem tudott tenni. Már bent is voltak a szobában. A tiszt dirigálta, mit kell kivinni, helyébe mutatta mit, hova tegyenek, mutatta ide katonák menázsija, a szép ebédlőkredencbe. Melyik sarokban lesz a zab helye... hol kell felakasztani a lószerszámot. Ekkor látta meg a fiatal tiszt dédanyát és a nagyon szép lányukat, Jusztinát. Templomba, nagymisére készültek, szépen felöltözve, ahogy ez akkor szokásos volt. Kezükben imakönyv, hímzett zsebkendő olvasóval (rózsafuzérrel) átfogva. 66