Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

felesége példamutató élete, a falu lakossága iránti empátiája, szívélyessége, amely - mint kiderült - 1944-ben az életüket mentette meg. Nyilvánvaló, hogy sorsuk alakulása e tekintetben tipikus, hiszen a viszszafoglalt területek sok-sok falvába hasonlóképpen telepítettek tanítókat, akiknek 1944-ben szintén el kellett onnan költözniük. Ugyanakkor ez a leírás, ez a jellemzés, amit itt olvashatunk, egyedülálló és tanulságos, emellett kifejezetten forrásértékű. Az itt található ábrázolás például a német lakosság Volksbund-ba történő beszervezéséről, a helyi német papnak az ettől való elkülönülése, a német lakosság emiatt történt ellene fordulása, majd a Gestapo elől az utolsó pillanatban történő kimenekítése a kalocsai érsek segítségével, igazi politikai krimibe illő történet. Ugyanakkor ennek valóságtartalmát illetően semmi kétségünk sem lehet. Hasonlóképpen példaértékű a falu bunyevác katolikus papjának viselkedése, akiről csak a vészhelyzetben derült ki, hogy kitűnően tudott mind magyarul, mint németül, de a nehézségek és megpróbáltatások közepette csak saját népének bunyevác nyelvét volt hajlandó használni. Az a történet pedig, amelyből megismerjük, hogy a katonai behívások miatt távollévő férj nélkül, két gyermekével egyedül lévő terhes tanítónő helytáll 1944-ben a nehéz viszonyok között, az mindenképpen elismerésre, helyenként filmre méltó. A katonaságtól eltávozást kérő és családja mentésére nagy viszontagságok révén hazaérkező Jaksa tanító útja, majd az így megszervezett menekülés, amellyel két gyermekét és terhes feleségét Szegvárra menekíti, szintén az előbb említett film vásznára illik. Holott „csak" az 1944-es magyarországi realitások mindennapi történetéről van szó. Az elbeszélésből az is kiderül, hogy a család 1941-1944 közti időszak folyamán végzett tevékenységével, életével elnyerte a helyiek - és itt a bunyevácokat is bele kell értenünk - bizalmát és az általuk tanúsított tisztességes emberi magatartás, a normális viszonyok megteremtése itt most meghozta a gyümölcsét. Szomszédok, ismerősök, de még az általuk élelmiszerrel segített koldusasszony is segítségére voltak a gyermekeiről egymaga gondoskodó tanítónőnek. Azt is leírja: „Általában a bunyevác lakosság nem volt magyarellenes, mint a szerb. A barátságos közeledést hasonlóval viszonozták. Nekünk is voltak barátaink, jó ismerős bunyevác családok. " Amikor a háború fordulata következtében bevonultak a partizánok és a terület ismét Jugoszlávia részévé lett, még nehezebb körülmények következtek be, nekik a szolgálati lakásukat el kellett hagyniuk. Viszont, itt is érezhető az elégedettség, amellyel a helyiek előző évekbeli viselkedésüket „díjazták": „Minket a bunyevác hatóságok nem bántottak, a többi magyart sem, akinek nem volt ellensége. Kedves bunyevác barátainkra mindig jól emlékszem. A magyar éra alatt mi is korrektül viselkedtünk. Ha nem így viselkedtünk volna, férjem nem jött volna haza élve." Ezen megállapítása egyáltalán nem túlzás, mert ha nem is részletezi, de több olyan esetet fölso59