Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

Férje sorsáról és családjáról szintén sok érdekeset megtudunk, amelyet részben nyilván a férjétől, részben a velük együttélő Jaksa-család tagjaitól tudott meg. Valószínűleg nem volt könnyű a fiatalasszony helyzete ebben a családban, de soha egyetlen-egy panaszkodást nem olvashatunk, hanem természetes büszkeséggel és önérzettel írja le a történéseket. A visszaemlé­kezésben egyfajta kronológiai sorrendet találunk, de vannak különböző logikai kitérők. A legérdekesebb a háború alatti rész és sajnálatos számunk­ra, hogy az 1945 utáni időszak rendkívül szűkszavúra sikeredik. Nagyon tanulságos, ahogy a Bajmokon töltött évekről a feleség és anya szemével beszámol. Nyilvánvalón nemcsak az új, sok szempontból isme­retlen környezet okozta nehézség miatt hagyott ez maradandó emléket, hanem amiatt is, hogy férjét a II. világháború eseményei miatt ötször hívták be katonának és ez idő alatt ő egyedül volt otthon 1944-ben két kisgyerek­kel, már terhesen a harmadikkal. Mint írja „Már akkor tudtuk milyen nehéz a bizonytalanság érzése. A nemzeti kisebbség életét is megpróbáltuk, öt hétig csupán, de igazán megelégeltük. Akik nem próbálták, nem is tudják milyen is az, a mindennapokban." Ugyanakkor az 1944 nyarán és őszén történt események leírása kapcsán minden nehézség ellenére tette a köteles­ségét. Ő gondoskodott a családjáról és nem kis büszkeséggel írja: „Főzni tudtam, neveltem csirkét, volt zöldségeskert, kacsát tömtem. Hiányt így nem szenvedtünk. A nagy tömeg Dunántúlra menekült. Mi nem menekültünk el." Itt is egyszerre olvasható ki az egykori időszak eseményeit újra átélve az akkori aggodalom, ugyanakkor az adott helyén felelősséggel dolgozó, mun­káját ellátó tanítónő és a gondos családanya, aki egyúttal aggódik a katonai szolgálatot teljesítő férjéért. Ez az időszak, a visszacsatolt területek élete nem igazán föltárt korszaka még a magyar történetírásnak, de a köz-emlékezetnek sem. Az elmúlt évti­zedek során jószerével csak a „hideg napok" néven elhíresült újvidéki vé­rengzések révén váltak ismertté. Az, hogy 1944-ben a visszatérő és a terü­letet újra elfoglaló Tito-partizáncsapatok milyen vérengzéseket vittek vég­hez a terület magyar lakosságában, csak néhány éve, nagyon óvatosan és esetleges módon kezd ismertté válni. Ennek az időszaknak megdöbbentő, a családanya, a feleség szemszögé­ből készült leírását olvashatjuk Vangel Amália itt közölt visszaemlékezésé­ben. A tanítói képesítéssel bíró, nem akármilyen műveltségű asszony na­gyon jól látta az ok-okozati összefüggéseket. Képet kapunk a három nem­zetiségű - magyar, német, bunyevác - lakosságú falu életéből, az ott lévő nemzetiségi feszültségekről. Tárgyilagosan leírja a tanítónő, hogy milyen büszke, a többieket lenéző magatartást tanúsítottak a német nemzetiségűek, és hogy nem volt különösebb ellentét a - katolikus vallásuk miatt kétségte­len hasonló kultúrával és gondolkodásmóddal bíró - bunyevácok és a ma­gyarok között. Ezen belül is tiszteletet és elismerést váltott ki Jaksa tanító és 58

Next

/
Oldalképek
Tartalom