Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)
ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália
lehetségessé, hogy mind őt, mind Antal nevű testvérét taníttatták, mindketten tanítók lettek. A Képzőben Amália 1932-ben végzett, de csak 1937-ben kapott kisegítő állást, későbbi férje, Jaksa János mellett. Tanulmányait a már említett szegvári helyi iskola után Szegeden, a „Miasszonyunk" Nővérek által vezetett tanítóképzőben fejezte be. Mivel azt is említi, hogy apja testvére Szentesen dolgozott jegyzőként, arról pedig más helyen ír, hogy a család tagjai a Károlyi grófoknál dolgoztak gazdatisztként, megállapíthatjuk, hogy az Alföld ezen részén gazdálkodó, nemesi eredetű, de jó módú parasztként ténykedő család tagjai esetében a társadalmi rangsorba való beilleszkedés nem volt lezárt, megváltoztathatatlan tényező. Mind a fölemelkedésre, mind a helyben maradásra akadt példa. A tanítónő elbeszéléséből megtudjuk, hogy családja egy büszkén vállalt, öntudatos, Habsburg-ellenes szemléletet a magáénak mondó, katolikus érzelmű, magyar család volt. Nagy tisztelettel emlékezik meg az 1918 után Kassáról kiutasított „Szent Orsolya" rendi apácákról, akiknek iskolájában járta ki a négy elemi után a polgári iskolát. Elítélőleg szól az 1918—19-es időszakról, a vörös és román megszállásról. Ugyanakkor nagy tisztelettel és büszkeséggel ír az egykori pusztaszeri tanyasi iskoláról, ahol 1937-től Jaksa János mellett tanított, aki később a férje lett. A visszaemlékezésben fölszólítja gyermekeit, - megjelölve ezzel a nem titkolt célt, hogy az egészet nem utolsósorban saját gyermekei és unokái számára készíti, - hogy föltétlenül menjenek el az Opusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba és nézzék meg ezt az iskolát, amely az ő és férje egykori munkahelye, egyúttal a lakásuk is volt. Nagyon érdekes a népi folklór föltünése saját korának eseményei kapcsán. Trianon mint egy világméretű igazságtalanság jelenik meg, amely a szegény ártatlan magyar népet sújtotta. Erről elmesél egy történetet a Magyarországra látogató, Trianon rendelkezéseinek végrehajtását ellenőrizni akaró francia delegációról, amelyet megdobáltak tojással. A mulatságos történet a korabeli népélet egyfajta, legalább a mesék szintjén elégtételt szolgáltató, igazságosztó elemeként jelenik meg. Megjegyzi azt is, hogy 1945 után sorsuk elrendeződvén, az 1970-es években és a 80-as évek elején, még férje halála előtt, többször is jártak Csehszlovákiában, Romániában, de hozzátette: Jugoszláviába 1944. után soha nem tette be a lábát. Az is jellemző, ahogy az 1944. őszén történt menekülésüket leírja, majd az 1945-46-os rendkívül viszontagságos időszak történéseit értékelte. Az őket sok tekintetben sújtó inflációnak véget vető új pénz, a forint bevezetését egyfajta női, családanyai józansággal jellemzi: amikor végre az új forintban megkapta az első fizetését, az első dolga volt fésűt és bilit vásárolni. Ebben a gyermekeire gondot viselő anya, valamint a lányai és saját megjelenésére sokat adó nő gondossága jelenik meg, jelezve, hogy mi az, amiben a legnagyobb hiányt szenvedték. 57