Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

rokon, aki az ártatlan szegény emberek elleni ítéletek révén bűnössé vált, és az isteni erkölcsi igazságszolgáltatás révén az örökösök vagyonuk elvesztésével fizettek. Nagyon érdekes a szerző vélemény nyilvánítása a 19-20. századi Magyarország kisebbségeiről, amelyben egyrészt a saját véleményét, másrészt a 19.-20. század folyamán kialakult hagyományos, e korra jellemző álláspontot találhatjuk. Eszerint a románokról, a mócokról meglehetősen negatív véleményt formál, a németekről úgyszintén, míg érdekes módon - és itt nyilván elsősorban saját személyes tapasztalatai játszanak közre, - a bunyevácokról, a magyarokkal egy hiten lévő, velük szolidáris délvidéki nemzetiségről pozitív, elismerő véleményt olvashatunk. Azt írja, hogy a svábok voltak a leggazdagabbak, utánuk a magyarok, és kevésbé tehetős nép a bunyevác. De, mint jelzi, általában minden népen belül itt is voltak az adott közösségen belül gazdagabbak és szegényebbek. Kiolvasható az is, hogy a II. világháború alatt, általa Bajmok közösségében megfigyelt büszke, önmaga jobb helyzete miatt egyfajta kivagyiságot tanúsító németek viselkedésének mintegy isteni büntetéseként tekinti a háború utáni kitelepítést, illetve internálást, amely folyamán viszont - és ezt is nagyon jól látja - a németek sokat szenvedtek. Ugyanakkor őszinte együttérzéssel emlékezik meg az ő községükbe is betelepített, Bukovinából érkező székelyek sorsáról. Nagyon érdekes az a műveltség, amely a visszaemlékezést olvasva, elénk tárul. Utal arra, hogy családjának neve Ibsen egy drámájában is olvasható. Szól arról, hogy nagyapja, aki egy tehetős falusi gazdálkodó volt, lenézte a kivagyiságával, esetleges származásával büszkélkedni akaró, de tényleges tehetséggel, vagy vagyonnal nem rendelkező személyeket, akiket Mikszáth után csak Noszty-féle naplopóknak nevezett. Ugyanakkor családját és faluját említve, Lyka Károly művészettörténész egyik munkáját említi, ahol az Szegvár kapcsán egy Gál nevű tábornokra hivatkozik, akiről Jaksáné megkérdezi, hogy vajon ez a családjukban szereplő Gál-okkal rokon lehet-e? Megtudjuk a család történetéből azt, hogy a sok gyermek születése nem jelentette a sok gyermek folnőtté válását, hiszen sokan közülük már gyermekként, vagy fiatalon elhaltak. Ugyanakkor kiderül, hogy apjáék heten voltak testvérek, ebből öt fiú, akikből hárman estek el az I. világháborúban a fronton. Édesapja azért menekült meg, mert őt mezőgazdasági gépésznek taníttatták Szegeden, a Fémipari Iskolában, aki ezt követően cséplőgépen dolgozott. Az 1906-ban házasodott édesapa Nógrádba szegődött el bérmunkába, ahol Alsópetényen gépészként tevékenykedett négy évig. Az itt keresett pénzből vette a saját cséplőgépét, de ebbe a szülők is besegítettek. A cséplőgépen dolgozó férfi fontos gazdasági szerepe révén kapott mentességet a bevonulástól. Megtudjuk, hogy szülei később már nem is egy, hanem két cséplő-garnitúrával dolgoztak és ennek segítségével vált 56