Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

édes hangja szólt. A szomszéd házban ugyanott is akácfák voltak, a szomszédasszonyokkal nevettünk, hogy kinek fütyül a fülemüle. De mi nem vesztünk össze, sokszor hallgattuk együtt őket. Távolabb kakukk, gólya. A kerten túl már nem voltak házak, közel volt a Kurca vize (a Tiszának egy ága Csongrádnál válik el, Mindszentnél ömlik vissza.) Vízimadarak, tavirózsák, tücskök, békakuruttyolás, rengeteg sok béka, csiga. Nagyon szép volt a természet, gazdag az állat- és növényvilág, ami a mai nemzedéknek nem szerez örömet, mert most ilyen gazdag természet nincsen már ott sem. Ebből a családi házból temettük el édesanyámat (1939.), testvéremet (1943.), édesapámat 1958-ban, kedves férjemet 1981-ben. 1983-ban eladtam a házat, egyedül a nyugdíjból fenntartani nem tudtam. Ágnes lányomhoz, Kornélia unokámhoz Miskolcra költöztem. Elfogyott a nagy család, szétszórt bennünket az élet. Ebben a házban nevelkedtem a testvérem és én, utánunk a férjem, Jaksa János és a három gyerekünk, Anna Mária, János és Ágnes. Ha összeszámolom, hány nemzedék élt ott, kezdem: dédanyám, nagyszüleim, az én szüleim, apu és én, a mi három gyerekünk és Edmond unokánk. Összeszámolva hat nemzedék ez. Megemlítem még az unokák és dédunokák sokaságát, akik itt játszottak, és sok jóban részesültek. A szívem mindig fáj érte, de nem tehettem egyebet. A testvéremről, Antalról emlékezem most. Nagy kópé és mindenkor kezdeményező volt és nem mindig szófogadó. A templom mellett laktunk, meg volt a kísértés, nagyon szeretett harangozni. Szüleim tiltották pedig, mert rozoga a lépcső, azon túl agyonstrapáit létrán kellett a harangokig menni. Testvérem gyakran felment a harangozó bácsinak segíteni. Nagyon szeretett úszni, ha nem is volt hozzá szülői engedély, lerohant a Kórógy tóra. A vízhez útban már lent is volt a kis gatya. Úszott egy jót, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza, egy trappban haza. Egyszer a gyerekek huncutságból eldugták a ruháját, megijedt, meztelenül szaladgált keresni. Végre megtalálta. Felnőtt fiatalemberként is bőven voltak esetei: Otthon volt saját termésű borunk, de alig ivott. Apám minden vasárnap az asztalra tett egy kancsó bort. Elég volt mindnyájunknak. Ha azonban jó férfitársaság lett, kevés italtól jó kedve kerekedett, bolondságokat csinált. Ezekkel a dolgokkal itthon sohase dicsekedett, mindig másoktól tudtuk meg. Anyánknak nagy bánata volt emiatt. Egy alkalommal jóbarátjával szalonspiccben voltak. Eszébe jutott, hogy reggel neki a tanyákon kell lenni, apám dolgot adott neki és szigorúan megkövetelte az eredményt. Azt beszélték meg a barátjával, hogy az is megy segíteni. Útközben egy kovácsot felzörgettek, hogy nekik sok dolguk van, úgy akarnak menni gyors tempóban mint a ló, patkolja meg őket. A kovács tiltakozott, de végül ráállt és lópatkót vert a cipőjükre. A tanyánk nem messze volt már, lógva ugyan, de kitartott addig. A tanyás hiába próbálta 100