Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Négyesi Lajos: Gondolatok a lovasság csapatnemeiről. (A könnyű- és nehézlovasság problematikája)
Hadak útján. Szerk.: Bende L. - Lőrinczy G. - Szalontai Cs. Szeged 2000, 375-378 GONDOLATOKA LOVASSÁG CSAPATNEMEIRŐL. (A KÖNNYŰ- ÉS NEHÉZLOVASSÁG PROBLEMATIKÁJA)1 NÉGYESI Lajos A 9-11. századi magyar haderőről szólva, lépten, nyomon felbukkan a könnyűlovas, nehézlovas kifejezés. Nem véletlenül, mivel ekkor zajlott a haderő átalakulása, a nyugati hadikultúra átvétele, és ez a folyamat a lovasság csapatnemeinek megnevezése nélkül nem tárgyalható. Kérdéses azonban, hogy mindenki ugyanazt érti-e rajtuk, vagy egyáltalán tisztában van-e a jelentésükkel, ha már egyszer használja őket. Bakay Kornél (BAKAY 1981,4(M4) a kardos sírok jelenségéből alkotott elmélete — „szablya-kard fegyverváltás”, melyben a könnyűlovas-nehézlovas átmenetre ad választ — vagy Borosy András (BO- ROSY 1985, 33) „átmeneti lovassága”, elsősorban a felszerelésük alapján sorolja a harcosokat „köny- nyű” vagy „nehéz” kategóriába. Nehezen vitatható álláspont, ha elfogadjuk, hogy a „nehéz” jelző a felszerelés kilogrammban mért tömegét jelzi. E szerint az, aki páncélt visel, csak nehézlovas lehet, és amint ezt kijelentjük, rögtön kérdések merülnek fel: ha a honfoglaló magyaroknak valóban a Bölcs Leó (MÉH 110) által leírt felszerelésük (bőrpáncél, szablya, íj és kopja) volt, akkor mennyiben különböztek a nyugati nehézlovasoktól? Másrészt, mennyiben tekinthető nehézlovasnak a kor nyugati vitéze, aki ekkor még csak vaslemezekkel vagy gyűrűkkel erősített bőrruhát viselt, a módosabbak pedig láncinget. Az egész „páncélzat” nem érte el a 15 kg-ot, és egyáltalán nem zárható ki, hogy magyar kalandozó vitéz nem viselt zsákmányolt láncinget. Ehhez képest a 16-17. századi huszár, annak ellenére, hogy sokkal komolyabb védőfegyverzetet viselt, „csak” könnyűlovas? I A szerkesztőség jóvoltából, a lektorálás okán írásom eljutott Dr. Kovács Lászlóhoz, amit megtiszteltetésnek tartok, mivel ő egyike azon kevés szakembernek, kinek véleménye a 10-11. századi fegyverzet kérdésében mértékadó. A dolgozatomról írott véleményében felhívja a figyelmemet arra a tengernyi szakirodalomra, melynek ismeretét feltételezné az általam felvetettprobléma taglalása. El kell ismernem, hogy dolgozatom irodalomjegyzéke szegényes, azonban azzal a véleményével mégsem tudok egyetérteni, hogy a könnyű- és nehézlovasság problematikája jellegzetes álprobléma lenne. Én, mint hadtörténettel foglalkozó katona, pusztán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy egy adott csapatnem besorolásánál az alkalmazott harceljárás a döntő, nem pedig az, hogy milyen fegyverzetet visel a katona (bár ez sem elhanyagolható). A címben szereplő „gondolatok" szóval azt kívántam jelezni, hogy írásom nem egy széleskörű irodalomfeldolgozáson alapuló tudományos dolgozat, hanem a saját gondolataimat, véleményemet fogalmazom meg egy, a magyar hadtörténetben ma is aktuális kérdéséről. Azt, hogy mennyire nem álprobléma a kérdés felvetése, az is jelzi, hogy lektori véleményében magától értetődően használja a könnyű és nehéz mellett az átmeneti kategóriát. írásommal éppen arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a fegyverzet alapján úgy tűnhet, hogy létezik ez a kategória, de a harcászatban nincs átmenet. Vannak tevékenységi sémák, melyek végrehajtására katonákat készítenek és szerelnek fel. Bár mindig voltak rá kísérletek, de soha sem sikerült univerzális, „ csapatnemközti ” katonákat állítani (pedig nagyon jó lenne). Ebben az értelemben az átmeneti lovas lenne a csúcs, mert többféle harceljárás művelésére is alkalmas. Kifogásolja Kovács László azt az általam követett gyakorlatot, hogy az analógiák keresésében nem ragaszkodom a tárgyalt korhoz. Hadtörténelmi kérdések vizsgálatánál a továbbiakban sem kívánok változtatni ezen a gyakorlaton, mivel a hadművészet történetében felismerhető tendenciák végigvonulnak az ókortól napjainkig. A manapság alkalmazott harceljárások gyökerei visszanyúlnak a korábbi időkbe. Elég csak a manőver, súlyképzés, tartalékok stb. kérdéseire utalnom. (Ez persze nem hadtörténeti sajátosság, a politikaelméletben sem lehet elavultnak tekinteni az ókori és későbbi analógiákat.) Összességében köszönöm, hogy megismerhettem Kovács László véleményét, mert ez azt bizonyította számomra, hog}> nem álproblémát feszegetek Eltérő nézetünk abból fakad, hogy egy hadtörténelmi kérdést a katona és a régész másként ítél meg. Remélem, a közeljövőben alkalmam lesz még a kérdés részletesebb kifejtésére is, nem csak a „ gondolatok ’’ szintjén. 375
