Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Négyesi Lajos: Gondolatok a lovasság csapatnemeiről. (A könnyű- és nehézlovasság problematikája)
NÉGYESI Lajos Ez utóbbi kérdésre akár azt is válaszolhatnánk, hogy a kor nehézlovasságához viszonyítva köny- nyűlovas, azonban ez nem magyarázná meg azt, hogy a dragonyosok2 miért tartoznak a nehézlovassághoz a 17. században? A kérdésekkel azt szerettem volna jelezni, hogy a felszerelés alapján való besorolás csak felszínes választ adhat, ami rögtön tarthatatlanná válik, amint a részletkérdésekkel kezdünk foglalkozni. A kérdés megoldásához mindenekelőtt egy terminológiai zavart kell tisztázni. A nehéz és könnyű kifejezés még manapság is él a katonai zsargonban. Megkülönböztetünk nehéz- és könnyűharckocsit, melyek között valóban jelentős tömegkülönbség áll fenn. Vannak azonban nehéz- és könnyűgyalogosok is, akik nem azonosak kövér és sovány katonák csoportjaival. A nehéz kifejezés itt az alkalmazott harceljárásra vonatkozik. A nehézgyalogság elsősorban a szilárd állóvédelemre, míg a könnyűgyalogság pl. vadászharcra alkalmas. Már első látásra felismerhető a különbség a fegyverzetük alapján, azonban nem ez a döntő, hanem a kiképzettségük. Nem csak a nehéz kifejezéssel találkozunk egy adott harcoló kötelék megnevezéseként, hanem ennek szinonimájaként — főként a 16-17. században — a sorgyalogság, sorlovasság (statária) kifejezés volt használatos, ami szintén zavaró lehet, mert első olvasatra könnyen a sorállományú katonára asszociálhatunk. A könnyűlovasságra és könnyűgyalogságra vonatkozóan pedig az irreguláris kifejezéssel is találkozhatunk, ami arra vonatkozik, hogy nem a szabályoknak megfelelően harcoltak. A rejtély nyitját ez a két szó jelenti: sor és szabály. A megkülönböztetés a nyugati hadikultúra szemszögéből történt. Ahhoz, hogy feloldjuk a könnyü- lovas-nehézlovas problémát, tisztáznunk kell a nyugati és steppei hadikultúra lényegét. A könnyű- és nehézlovasság története Káinnál és Ábelnél kezdődik. Ők ketten — mint a földművelő és az állattenyésztő — szimbolizálják az ősi társadalmak két alapvető gazdasági formáját. A gazdasági javak a társadalom létalapját jelentik, melynek megvédése vagy megszerzése a haderő mindenkori feladata. A földművelőnek a földjét kell megvédenie, ami a gyakorlatban a birtokon belül maradást és a betolakodó elűzését célozza. Ez a szabály a taktika szintjéig nőtte ki magát, mivel a csaták célja az összecsapás helyszínének birtoklása lett. A győztes megtartotta a csatateret, míg a vesztes fél távozni kényszerült. Végül a győztes engedélyével visszatérhetett halottai eltemetésére. A földterület megtartása alapvetően a defenzív magatartásnak kedvezett. Az egyes harcos szintjén „nem az a legény, aki adja, hanem az, aki állja”, tehát a közelharc adok-kapok játékában a kitartás jelentett dicsőséget. Még hatványozottabban jelentkezett ez az elv, amikor több katonának kellet együttműködni a harcban. Itt erőn felüli kitartásra volt szükség, mivel a katona nem dönthetett arról, hogy mikor hagyja abba a harcot, hiszen a zárt harcrendből való távozása az egész kötelék harcértékét gyengíthette. A zárt kötelék a harcostól az utolsó csepp véréig való kitartást követelte meg. Másként alakult az állattenyésztőknél.3 Itt a létalap a lábasjószág, ezeket kellett megvédeni. Ahol a föld megfelelő eltartó képességgel rendelkezett, ott kezdetben bevált a különböző mesterséges akadályok építésével az elhajtás megakadályozása. így a helyhez kötött jószágállomány hasonló taktikát kívánt a katonától, mint a földterület védelme. Ahol az állattenyésztőnek vándorolnia kellett, ott ez a módszer nem volt követhető. Itt a védelem hatékonyságát a haderő mozgékonysága adta. Lépést kellett tartani az állatállomány mozgásával. Ha elhajtották a jószágot, követni kellett a támadókat és megsemmisíteni őket. Az összecsapások során a cél a támadók teljes megsemmisítése volt, mégpedig úgy, hogy lehetőség szerint sarokba szorítsák, defenzívába kényszerítsék, megfosszák a manőverszabadságától. Itt jelentkezik a két forma alapvető különbsége. A földművelő célja a minél tökéletesebb védelem és a támadó elűzése, míg az állattenyésztő addig tud hatékonyan harcolni, míg megőrzi a manőverszabadságát, és az ellenségét pedig védekezésre kényszerítheti. Pusztán a felszerelésbeli különbségeket tekintve kételyeink támadhatnak. A 10. század páncélos lovagjánál a 16. századi magyar huszár komolyabb védőfegyverzetet viselt, mégsem vitatja senki azt, hogy könnyűlovas, de a kalandozó vitéz is hiába vett volna magára sodronypáncélt és sisakot, mégsem lett volna belőle nehézlovas. A kategóriák hátterében az alkalmazott harceljárást kell keres2 Lovasítoll gyalogság. Kezdetben a nag)’obb manőverszabadság érdekében ültettek lóra gyalogosokat, később már rendszeresen lóról szállás nélkül alkalmazták őket. A harcot rendszerint lőfegyverrel vívták. 3 Szándékosan nem használom a „ nomádok" szót, pedig azt kellene, de visszarettent az utóbbi évek sok félreértelmezése, mely mostanra szinte pejoratív jelzővé süllyesztette ezt az egyébként jól használható kifejezést. 376
