Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)

Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: "Vadat űzni feljövének..." Egy csodaszarvas nyomában

ISTVÁNO VITS Eszter - KULCSÁR Valéria

— Ez azt jelenti — válaszolta neki Veduha — hogy eljön az az idő, amikor az emberek úgy megsokasodnak, hogy végesteien végig csak a földet fogják mérni.

— Épp hogy továbbmentem, s látom, hogy a lovam előtt ott gurul a harmadik, vastag cérnagombolyag. Nógatni kezdtem a lovam, megelőztem a gombolyagot, visszanéztem: a gombolyag a ló hátsó lábát ütögette. Meglepődtem és aggódni kezdtem, nehogy valamilyen szerencsétlenség érjen!

— Ne félj — válaszolta neki Veduha. — Ez téged semmivel sem fenyeget. De vannak olyan ismerőseid, akik ehhez a gombolyaghoz hasonlítanak: a szemedbe mosolyognak, de a hátad mögött készek rá, hogy elvág ák az inakat a lovad lábán.

— Megyek tovább és látom: a megtisztelő karosszékekben öregek ülnek — a nartok ősei. Ételital gazdagon áll előttük, de ugyanitt egy macska és egy kutya teteme fekszik. Nézik a nart öregek a bőséges kínálatot, de nem nyúlnak hozzá.

— Miért nyúlnának ételhez, miért sértenék meg ezzel a Holtak Országának hagyományát? — mondta Veduha. — Satana volt az, aki — amikor ide elindultál — a nart ősöknek áldozott jót és rosszat, hogy ellenőrizzen téged, elmeséled-e a hazatérted után az igazságot a Holtak Országáról, és nem hallgatsz-e el valami jót vagy rosszat.

— Köszönöm, Veduha — válaszolta Szoszlan. — Most mindent megértettem. De egy valami érthetetlen maradt a számomra: amikor megérkeztem hozzád, miért nem volt a fejed a nyakadon? Miféle csuda ez?

— Ez pedig azért van, Szoszlan nart — válaszolta Veduha —, mert a gondolataim mindig veled vannak! Hiszen egész idő alatt segítek neked. Te még épp csak elhatároztad, hogy idejössz, én már megtisztítottam előtted az utat. No és ki hallott már olyat, hogy valaki elevenen belépett volna a Holtak Országába? Az én segítségem nélkül ezt nem tehetted volna meg. Amikor távoli kalandon éget téged a távoli nap, felhőként röpülök fölötted és védelmezlek a sugaraitól. Amikor pedig csata közben az ellenségeidre hatalmas zápor szakad, az tőlem ered, én segítem a harcosaidat győzelemre.

És ezt elmondván Veduha elment Barasztirhoz, a Holtak Országának urához, kért tőle levelet Az fájáról, elhozta Szoszlannak és így szólt:

— Erővel törtél be a Holtak Országába, ahova Isten akarata szerint eleven ember nem teheti be a lábát. De ugyanúgy, ahogy az élő nem mehet a holtakhoz, nincs út a Holtak Országából az elevenek honába sem. És ha már eljutottál a Holtak Országába, innen nincs visszaút. De ha csak egyet pislan- tok, a lovad patkója megfordul. Vágtass el akkor innen, ahogy az erődből telik. A holtak utánad vetik majd magukat, hogy a nyomodban elmeneküljenek a Holtak Országából. De megnézve a lovad patkójának nyomát azt látják, hogy azok visszafelé vezetnek Barasztir országába. Akkor minden halott visszatér a helyére. Nyugtalan ember vagy te, Szoszlan, és nem lesz osztályrészed a nyugodt élet. Néha nem hallgattad meg a tanácsaimat, de most szigorúan a lelkedre kötöm: az innen kivezető úton akármilyen kinccsel találkozz is, ne engedj a kísértésnek és még csak rájuk se pillants, megállás nélkül menj tovább.

És Veduha megfordította Szoszlan lova patkóját. Szoszlan elbúcsúzott tőle, felült a lovára, és vágtatott kifelé a Holtak Országából. A holtak meghallván a lódobogást, rohantak követve a nyomát, de amikor látták, hogy ez a nyom visszafelé vezet a Holtak Országába, azt mondták:

— Hozzánk lovagolt valaki.

És mindegyikük visszament a helyére.

Szoszlan pedig elvágtatott a Holtak Országa kapujához.

— Nyisd ki a kaput! — kiáltotta Aminonnak.

— Akárhogy is kerültél, Szoszlan nart, a Holtak Országába, innen visszaút nincs — válaszolta neki Aminon.

Szoszlan látta, hogy szépszerivel a kaput ki nem nyitják neki, rávágott hát ostorával ruganyos patájú lovára, és teljes súlyával és erejével megint rázúdult a kapura megint ledöntve azt, és erővel tépte ki magát a Holtak Országából.

Vágtat hazafelé a Nartok Országába. Egyszerre csak látja: egy kupac aranyat szórtak az útra. De ekkor eszébe jutott Veduha szigorú szava, elment mellette és még csak vissza se pillantott az aranyra. Ki tudja, meddig lovagolt még, amikor egyszer csak látja: egy aranyróka pompás farka hever az úton. Elment mellette Szoszlan, még csak hátra sem pillantott. Megy tovább — és egyszerre csak egy öreg sapka hever előtte az úton. Meglátta az úton és bosszúsan gondolta: „Eh, mit érhet egy halott feleség szava. Micsoda kincsektől fosztottam meg magam miatta!”

És Szoszlan nem tudta megállni, felvette a sapkát. „Elviszem ezt a sapkát a menyecskéinknek, valamire csak jó lesz — őrlés közben ezzel söpörhetik le a malomkövekről a lisztet.”

Az ingébe rejtette a sapkát Szoszlan, s ment tovább. Már közel jártak a nart faluhoz, amikor Szoszlan egyszerre csak azt kérdezte a lovától:

364