Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: "Vadat űzni feljövének..." Egy csodaszarvas nyomában
Vadat űzni feljövének... tergálták volna őket. Két csuvjak10 ■— az egyik ökörbőr, a másik szattyánbőr — versenyt mászik fölfele a fákra. De most a szattyán csuvjak lecsúszott és lent maradt, az ökörbőr pedig felkúszott a fa csúcsáig. „Hát ez meg miféle varázslat?” — gondolta Szoszlan. — „Hát hogyan is győzhetné le az ökörbőr csuvjak a szattyánbőrt?” Megy tovább és látja: az egész síkságon keresztül egészen a hegyekig egy kötelet húztak ki, olyan vastag, hogy sem felemelni, sem átugrani nem lehet. De ekkor a kötél egyszerre csak összetekeredik és messzire elgurul. Éppen hogy elindult tovább Szoszlan, amikor a kötél hirtelen újra átnyúlt a síkságon a hegyektől kezdve, majd összetekeredett, s elgurult a hegyekbe. Csodálkozott Szoszlan és folytatta útját. Egyszerre csak látja: a hegy lábánál források fakadnak. Telis-tele vannak hallal, és a halak ugrálnak egyik forrásból a másikba és ott nyüzsögnek, és egyetlen hal sem zavarja a másikát. Szoszlannak ez is csodálatosnak tűnt. Most pedig egy magas halomsír kerül elébe, tüzek lobognak a tetején, három üst rotyog, de a tüzekben nem faágak égnek, hanem szarvasagancsok. A két szélső üst húsdarabkákat dobál egymásnak — teljes erővel rotyognak és főnek a zsíros combok és lábak —, a középső üstnek pedig egy csepp leves sem jut, szárazon sistereg és oda- kozmál. „Mit jelenthet ez?” — gondolta Szoszlan. „A szélső üstök egymásnak dobálják a húst, miért nem jut semmi a középsőnek?” Szoszlan épp hogy arrább ment, megint csodát lát: az út szélén kegyetlen harcra kelt egymással egy női kendő és egy férfikucsma. Hol a kendő gyűri le a kucsmát, hol a kucsma teperi le a kendőt. Szoszlan hosszan várta, ki győzi le végül is a másikat. Azután egyszerre csak megálltak előtte — a kendő, meg a kucsma — egymás mellett az úton. „Mi lehetett ez? Szerencsét hoz nekem vagy bajt?” — gondolkodik Szoszlan és megy tovább. Most egy forrás kerül az útjába. Elfáradt Szoszlan és, hogy kissé megpihenjen, lehevert a forrás mellé a zöld fűbe. Elnyomta az álom. Nem aludt sokáig, s amikor felébredt, látja: ő maga zöld fűben alszik, a forrás másik partját pedig fehér hó borítja. Elcsodálkozott Szoszlan ezen, s útnak eredt. És egyszerre csak három egyenes fűzfavesszőt lát maga előtt. Alkalmasak ostornyél készítésére. Amint Szoszlan kiválasztotta az egyiket, lehajtotta, hogy levágja, a két másik meghajolt, és mind ezt kéri: „Ne őt, hanem engem vágj le, ne őt, hanem engem...” Csodálkozott Szoszlan és ment tovább. Látja, ott hever az úton egy átalvető. „Ennek a táskának még hasznát veszem” — gondolta Szoszlan, és fel akarta emelni az ostora nyelével, de az ostornyél eltörött, és Szoszlan nem tudta felemelni az átalvetőt. „Mi történhetett velem?” — gondolta Szoszlan. „Általában erős vágta közben megragadok és felemelek egy lovast, ezt a táskát meg el sem mozdítottam a helyéről!” Leugrott lováról, megragadta a táskát a kezével, de felemelni nem bírta. Megragadta mindkét kezével, erőlködött, térdig süppedt a földbe, de végül csak nem bírta a táskát felemelni. A csodálkozástól Szoszlannak fennakadt a szeme. Némán és mozdulatlanul álldogált, azután kihúzta lábát a földből, otthagyta a táskát az úton és ment tovább. Az úton egy tarka gombolyag hever. „Jól jön majd az úton a cérna” — mondta magának Szoszlan, leszállt lováról, megragadta a cérna végét és elkezdte a kezére tekerni. Akármennyit teker Szoszlan, a gombolyag csak nem fogy. Elhajította a gombolyagot és megy tovább. Alig haladt valamennyit, megint egy gombolyag van előtte. Gurul a gombolyag, szétbomlik, a cérna meg újra rátekeredik, és a gombolyag nem tud szétbomlani. „Mit jelenthetne ez az új varázslat?” — gondolta Szoszlan és folytatta útját. Egyszerre csak egy harmadik gombolyag — egy gombolyagnyi vastag cérna — gurult oda a lova lába elé. Szoszlan noszogatta a lovat, megelőzte a gombolyagot és visszafordult — látja: a gombolyag a lova hátsó lábát verdesi. Szoszlan nógatta lovát, a gombolyag ekkor lemaradt. Szoszlant elfogta az aggodalom. „Csak nem fog utolérni valami baj?” — gondolta. És amint ezt gondolta, látja ám: a megtisztelő karosszékekben öregek ülnek — a nartok ősei. Előttük asztalok, azokon étel-ital áll gazdagon, és ugyanitt egy döglött macska és egy döglött kutya fekszik az asztalok mellett. Nézik az öreg nartok a bőséges ételt, de hozzá nem nyúlnak. Hogyne bántódott volna meg Szoszlan? „Vajon ki 10 Papucscipő. 359
