Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: "Vadat űzni feljövének..." Egy csodaszarvas nyomában
„ Vadat űzni félj övének... ” Nagy a Holtak Országa. Sokáig bandukolt hegyen át, síkságon át, átkelt tavakon és folyókon, végtére egy széles síkságon találta magát. Mindenütt oszlopok és fák állnak, amelyeken — ki lábánál, ki kezénél, ki nyelvénél fogva fellógatva — emberek csüngnek, és mindegyik alatt tüzet raktak; kiolthatatlanul égnek a felizzított kövek. — Ó, Szoszlan! Szabadíts meg minket! Szabadíts meg minket a kínjainktól, Szoszlan! — kiáltozta valamennyi akasztott ember hirtelen, amikor megpillantotta Szoszlant. Szoszlan folytatta útját, mintha nem is hallaná őket. Épp hogy kicsodálkozta magát ezen a csudán és máris egészen mást lát: egy nagy tó húzódik Szoszlan előtt és az egész kígyóktól, békáktól és más csúszómászóktól hemzseg, és ennek az egész fertőnek a közepén a tóban emberek úszkálnak, hol felbukkannak a felszínre, hol újra eltűnnek a víz alatt. — Hé, Szoszlan, segíts nekünk! Légy a védelmezőnk! Ments meg minket! — kiáltották a szerencsétlenek, amikor megpillantották. Csodálkozva és együtt érezve velük mit sem válaszolt Szoszlan. És már ismét széles síkság tárulkozik ki előtte. Dús gabonamező ringatózik. De soha nem látott még olyat Szoszlan, hogy mindenfajta gabona egymás mellett kalászosodjon. És ugyanitt a sűrű fűben kövér nyájak legelnek, ragadozók futnak át a nyájak közt. De nem bántják a jószágot, s az nem fél tőlük. A síkságot egy nagy, nyugodt folyó szelte át, és annak a folyónak a partján egymást átkaroló leányok sokasága táncolta az ünnepi szimdet, a nart táncot. A zöld fűbe ínyencségeket helyeztek el bőségesen, de senki nem nyúl hozzájuk. Megpillantották a leányok Szoszlánt, s megörültek neki. — Szoszlan! Szoszlan! Földi vagy égi szellemek vezettek ide hozzánk? Persze nem a szerencse játéka, hanem csak a merszed vezetett ide, különben hogyan léptél volna be a Holtak Országába a bunda nélkül, amibe a holtakat öltöztetik? — szóltak a lányok körbevéve Szoszlant. — Megetethetnétek engem! Éhes vagyok — mondta nekik Szoszlan. — Először táncolj velünk, és akkor megetetünk — válaszolták a leányok. Hát jó. Szoszlan leszállt a lováról, kiválasztotta a legszebb leányt. És mivel Szoszlan zabolátlan volt, vére kigyúlt és megszorította keményen a leány kezét, de választ nem kapott. Még keményebben szorította meg, és ekkor a leány hirtelen kitépte magát, s váratlan erővel megragadta a kezénél fogva Szoszlant, eltaszította, és Szoszlan a széles folyó közepén találta magát. Szoszlan bajosan úszott a nehéz páncéljában, húzta lefelé a súlya. Szoszlan fuldoklott, eltűnt a víz alatt. — Bocsássatok meg nekem, leányok! Hibáztam. Belátom, hogy hibáztam! — kiáltotta Szoszlan. — Bocsássunk meg neki! — mondta a leány, akit Szoszlan megsértett. Beleereszkedett a vízbe, kezét nyújtotta, segített partra evickélnie, s így szólt Szoszlanhoz: — Az, amit szabad a földön az embereknek, itt nem szabad. — Nos jó — mondta Szoszlan — most etessetek meg, mert éhes vagyok. — Maradj itt velünk, ne vágyakozz többé az élők világába, és ugyanúgy, ahogyan mi, te is jóllaksz az ínyencségek láttán — már nem akarsz majd enni — mondta neki a leány. — Nem akarok olyan országban élni, ahol nem kell ennem — mondta Szoszlan a leányoknak, és továbbhajtotta a lovát. Megy tovább, és újabb csuda tárul elé. A jeges parton jéggel belepett öregemberek ülnek mozdulatlanul. És jégből esztergált borotvák maguk borotválják az öregek szakállát, gyökerestül tépve ki a szőrszálakat, s meghagyva fél szakállukat. Elbámult ezen Szoszlan, de ment tovább. Nem jutott messzire, amikor egy gyönyörűséges, ezüstből kovácsolt vár bukkant elő. A vár nagy, nyitott ablakain át látszott, hogy bent aranyszékeken tekintélyes öregek ülnek, bőségesen áll előttük az étek és habzanak az italok a csészékben. Bőséges az étek, az asztalokon, a vének mégsem nyúlnak semmihez. Szoszlan vágtatott tovább, s látja: magas hegyre egy öregember vánszorog fel. A hátán kosár tele súlyos kövekkel. A kosárnak azonban nincs alja, a kövek kiszóródnak belőle. Az öreg újra belepakolja a köveket a kosárba, de azok megint kiszóródnak. S ennek a munkának nemigen látszik a vége. Csodálkozott Szoszlan, de vágtatott tovább, és egyszerre csak egy zöld mező tárult elébe. A mezőn ökör legelészik. A fű derékig ér, de az ökör nem eszi a füvet, egy öregember szakállát rágcsálja mohón, és az öregember kínlódik. „Ez aztán csuda a javából!” — gondolta Szoszlan. — „Még ilyet, hogy egy ökör száraz, érdes szakállat rágicsáljon, amikor ennyi friss fű veszi körül?” 357
