Makkay János: Attila kardja, Árpád kardja : Irániak, szarmaták, alánok, jászok (Szeged, Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1995)
A kard - A szent kard és a kardáldozat a forrásokban és a régészeti leletekben A máglyaáldozatok
A szent kard és a kardáldozat a forrásokban és a régészeti leletekben elmennek. A kéz ott hever, a hová esett, a holttest pedig külön. Ilyen áldozataik vannak nekik." 1 9 Már Geréb József utalt arra, hogy „A kardot nemcsak a skythák, hanem a mongolok is imádták; a pusztaságokon vándorló nomádtörzsek közös tulajdonságának mondhatjuk e szokást." Ammianus Marcellinus pl. a következőket írta az alánokról: „nec templum apud eos visitur aut delubrum, ne tugurium quidem culmo tectum cerni potest, sedgladius barbarico ritu humi figitur nudis eumque ut Martern regionum, quas circumcircant, praesulem verecundius colunt". 2 0 Azaz „Se templom, se szentély náluk nem található, hiszen még egy szalmatetős kunyhót sem látni sehol, hanem barbár szokás szerint meztelen kardot szúrnak a földbe, s azt hadistenként, az általuk birtokolt terület oltalmazójaként áhítatosan tisztelik. " 2 1 Ammianus adata nem vonatkozik a hunokra, bizonyára nem a mongolokra, viszont megemlíti azt is, hogy a kvádok „kivont kardjukra, amelyet istenként tisztelnek, örökös hűséget esküdtek" II. Constantius császárnak 358-ban Brigetioban (XVII. 12). Kétségtelen, hogy Ammianus adata Hérodotosztól független forrásból származik, és megerősíti, hogy a szokásnak ez a formája jellemző volt a sztyepp iráni [nyelvű] népeire a Kr. e. 5. századtól a Kr. u. 5. századig, azaz a szkítáktól az alánokig. Amikor a 375-ben a Volgán átkelő hunok legyőzték az alánokat, azok nagy része a hunokhoz csatlakozott, és így ezzel a sajátosan iráni szokással a hunok akár 375 után is megismerkedhettek. Más adatok viszont azt mutatják, hogy a hunok elődei már Közép-Ázsiában is erős iráni hatások alá kerültek, törzsszövetségük (Chuni Scythae és Chionitae) keretében voltak iráni elemek, sőt a hiung-nu vezér19 Hérodotosz IV. 62-63 (GERÉB 1893, 27-28). Muraközy Gyula új fordítása annyiban tér el Gerébétől, hogy szerinte nem marha- és lóáldozatokat, hanem juh- és lóáldozatokat mutattak be (MURAKÖZY 1989, 287-288). 20 GERÉB 1893,179. 21 Ammiani Marcellini Rerum Gestarum Libri XXXI [2] (SZEPESY 1993, 590). 19
