Juhász Antal (szerk.): Migráció és település a Duna-Tisza közén (Szeged, 1990)

Gyetvai Péter: Migrációkutatás és az egyházi anyakönyvek

anyakönyvei. A Felvidéken, Erdélyben és Horvátországban azonban találhatók a 17. század közepéről, ill. elejéről ilyen plébániai feljegyzések. Az 1625-ben kiadott Pázmány-féle Rituale az öt plébániai anyakönyv rendszeres vezetését kívánta meg. A könyveket a plébánosnak sajátkezűleg kellett vezetnie, s azokat a templomban kellett őriznie. (Az 1970-es években Modrus — Fiume vm-ben jártam egy plébánián, ahol ehhez az utóbbi előíráshoz még ma is tartják magukat.) Ennek az öt anyakönyvnek hagyományos latin neve és rövidítése: kereszteltek: Bapt. (Baptizatorum), egybekeltek: Cop. (Copulatorum), meghaltak: Def. (Defunctorum), megbérmáltak: Conf. (Confirmatorum) anyakönyvei és a hívek nyilvántartási katasztere (Liber status animarum). Utóbbit családi törzslapokra írták (Katolikus Lexikon: „Anyakönyv".), s ma inkább változott formában van meg egyházi adó-nyilvántartásként. Az egyházi anyakönyvek 1895. október l-ig állami közokiratok voltak, s ma is azoknak számítanak; vezetői pedig e minőségben közhivatalnokok. Az 1825/27: 23. tc. elrendelte, hogy a három legfontosabb (Bapt., Cop., Def.) anyakönyvek hiteles másolatát minden év végén terjesszék fel vezetőik (1895-ig volt érvényben) a törvényhatóságokhoz, így ezek a másodpéldányok 1828-tól ott is megtalálhatók, ha az idők folyamán el nem pusztultak. Több püspök rendelkezése megelőzte az állami törvényt, s megkívánta a hiteles másolatok felküldését az egyházmegyei levéltár számára. így pl. a kalocsai-bácsi főegyházmegye anyakönyvi másodpéldányai már 1826-tól kezdve megtalálhatók a Kalocsai Érseki Levéltárban. Az anyakönyveket a katolikus plébániák kezdetben latinul vezették (Modrus — Fiume vm-ben akadtunk glagolit írású kötetekre is), 1830 táján — a nacionalizmus kialakulása idején — sok helyen áttértek a magyar nyelvre, hogy aztán 1849 után ismét visszatérjenek a latinra. A 19. század végén megint a népnyelvű anyakönyvezés kezdett terjedni. A protestánsoknál már a korai időkben akadtunk magyarul vezetett könyvekre is, de ott is inkább a latin volt az általános. A Rituale Romanum ma is érvényes formulákat ír elő az öt anyakönyv vezetésére. A Vatikáni Nyomdában 1954-ben kiadott példány van előttem, s az Appendix (Függelék) IV. része tartalmazza azokat. Kezdetben ehhez pontosan alkalmazkodtak a plébánosok, s pl. a keresztelésre — magyar fordításban — a következő folyamatos szöveg formulát használták: „Az Ür ... évében, ...hó ...napján, én N., a jelen Szent N-ről nevezett egyház plébánosa, N. városban vagy helységben, a Szent N-ről nevezett templomban megkereszteltem eme plébánia, vagy N. város v. helység, N. Szentről nevezett plébániája N. és N. lakosainak, mint házastársaknak, ...napon született csecsemőjét, akinek az N. nevet adtam. Keresztszülők voltak N, N-nek a fia, N. plébániáról v. N. helységből, és hitvestársa, N., N-nek a leánya, N. plébániáról, ill. N. helységből." — Ez a nehézkes formula valójában nagyon precíz és pontos, minden lényeges elemet tartalmaz. A lakóhelyre is utal, ami leányegyházak esetében nyújt a származásra felvilágosítást. Házasságkötésnél bonyolultabb volt a szöveg, s mivel ősidők óta törvény volt (ma is az), hogy azt a menyasszony plébániáján kell kötni, azért megtudjuk belőle a vidéki vőlegény származási helyét. Figyelembe kell azonban venni azt a körülményt, hogy az egyház mindezekkel a bejegyzésekkel a ténykedés bizonyítható voltára fektette a hangsúlyt, ezért volt fontos minden esetben felemlíteni a hiteles tanút (a ténykedő papot vagy püspököt), s a jelenlévő többi tanúkat (keresztszülőket, 46