Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

báltatásokhoz képest, amelyek 1949 őszétől az Ősrégészeti Intézetre és személy szerint elsősorban Bannerra szakadtak. Az egyetemi régészeti oktatás reformját egyetemen kívüli szakemberek dolgozták ki a készülő általános reform szellemében, majd rendeletileg írták elő. Immáron történelmi távlatból visszatekintve tárgyilagosan el kell ismerni, hogy a reform végsősoron régészetünk és a magyar múzeumügy megújhodásához, szinte újjászületéséhez vezetett. Majdnem azt mondhatnók, alkotóinak szándéka ellenére, megannyi torzulás, melléfogás, buktató árán is. A szabad bölcsészet, a tudományos pályákon elhelyezkedni kívánó hallgatók képzési-önképzési rendszere, amelynek befejezése, végeredménye mindaddig a doktori disszertáció megvédése volt, megszűnt. Megszűnt a doktori értekezés is, az utolsó védő 1948. december 31-én egy régésznő volt. Ettől kezdve vagy tanárnak tanult valaki vagy valami másnak, könyvtárosnak, levéltárosnak és „múzeológusnak". Az utóbbi fogalomba a régészetet, művészettörténetet és néprajzot hallgatókat vonták össze, azokat, akik az egyetem elvégzése után majd múzeumokban nyernek elhelyezést, más lehetőségek, pl. akadémiai intézetek akkoriban még nem voltak, a reform nem is számolt velük. A muzeológusi diplomát megszerzők elhelyezését a reform garantálta, ez volt a legnagyobb eredmény. Kár, hogy nem sokáig tartott. A „muzeologus" szakot merőben másként képzelték el a reformterv kidolgozásában résztvevő szakemberek és a politikusok. A szakemberek sem voltak egységesek. Egy részük — a jobbik — széleslátókörű általános műveltséggel rendelkező fiatal szakembereket kívánt képeztetni a múzeumok számára, olyan régészeket, néprajzosokat, művészettörténészeket, akik a múzeumban (kivált vidéken) folyó valamennyi tevékenységgel tisztában vannak, de a három tudományszak közül valamelyikhez kiemelkedően értenek. A „szakemberek" másik része az utóbbi kívánalomra nem tartott igényt, elképzelésük holmi általános múzeumi Jolly Joker volt „a muzeológus". A csatát az első menetben ők nyerték meg, mivel az ő felfogásuk állt közelebb a művelődés-politika, — tudománypolitikáról akkor még nem volt szó — egyes képviselőinek a felfogásához. E felfogást legjobban talán az a nagyméretű transzparens tükrözi, amely 1954 tavaszán a Szépművészeti Múzeumban megrendezett országos „múzeumvezetői" konferencián fogadta a megkövült belépőket: „Múzeumaink feladata bemutatni színes jelenünket és feltárni ragyogó jövőnket" — különös jelmondat, teszem fel: régészek számára. Az akkori művelődéspolitika a napi, taktikai feladatokat támogató intézményrendszernek vélte a múzeumokat, amelyek számára elegendő kiállításvezetőket és kiállításrendezőket képezni. Bár ez az elv egyes vidékein ma is a desiderátumok közé tartozik, az oktatásban — szerencsére — soha nem valósult meg. 47