Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

A reform óriási óraszámmal egyszerre zúdult régészek, néprajzosok, művészettörténészek nyakába. Olyan iramban, mintha egy évszázad mulasztásait másfél év alatt kellene helyrehozni. Volt „reformprofesszor", aki heti 19 órában adott elő régészetet. Az 1948/49. tanév II. félévében a 150 főnyi „muzeológust" régészettel verték fejbe, 1949/50ben valamennyi régész néprajzossá és művészettörténésszé vedlett, és 1950-ben az utóbbi két tárgyból volt kénytelen letenni az I. vagy II. szigorlatot. S még ez sem lett volna baj. A baj a „marrizmus" volt, a régészetet és néprajzot Marr önkéntes tanítványai adták elő a: „mi marristák". Kötelezően és kizárólagosan. E tanítás lényege, hogy minden nép ott alakult ki, ahol ma él és lakik. Katasztrófa volt a régészek számára, hiszen a népvándorlás kort és honfoglalás kort törölte a tudományok köréből, de az őskorban is mereven tagadta bármiféle migráció lehetőségét. Helyébe abszolutizált állandó, egyenesvonalú fejlődést helyezett, amelyet forradalmi ugrások gyorsítottak. Az utóbbiakhoz kapcsolódott a nyelvek „stadiális" átalakulásáról, mennyiségből minőségbe való ugrásáról szóló állítólagos marri tézis, amely pl. Dél-Oroszország történetét egymásból ugrásszerűen kialakult szkíta-szarmata-szláv fokozatok történeteként tálalta. Ebben a még külön is kiátkozott hunoknak, valamint az avaroknak, bolgároknak, kazároknak, magyaroknak, besenyőknek semmiféle szerep nem jutott. A leburzsoázott nyelvész és régész professzorok kétségbeejtő helyzetben voltak, egész életművükkel kellett volna szembefordulniuk, tudományos meggyőződésükkel ellentétes tanokat hirdetniük. Nem tették meg, a marristák tudták, hogy nem is fogják megtenni, jó alkalom volt ez arra, hogy félretolják őket. Súlyos nyomás nehezedett a reformba betagozott évfolyamokra is, a régi régész, művészettörténész (és nyelvész, történész) professzorok hallgatását csak a végzős évfolyamokban tűrték el — úgyahogy. 1949 tavaszán már csak félve lehetett hallgatni Banner vaskor kollégiumát, 1949—50. I. félévében az I—II. éveseknek megtiltották, hogy akár „szabadon választható" előadásként is felvehessék, 1950 tavaszán ugyan engedélyezték a heti 2 órára csökkent Banner előadás felvételét az indexbe, de aláírást nem volt szabad belőle szerezni. Az addig oly méltóságteljes kis öregurat — valójában ekkor vált hirtelen öregemberré, pedig csak 60—62 éves volt — ezek az évek valósággal megtörték. Félve járt be és reszketett azoktól a kurzuslovagoktól, akik rendszeresen terrorizálták. Nevüket borítsa megérdemelt feledés, többségük utóbb gazdasági fegyelmivel került ki a múzeumi világból, egyikből sem lett régész. „Mindig szívdobogást kapok, ha magukat látom", — még tegezni se merte őket többé. Képtelen volt a számára érthetetlen világhoz alkalmazkodni, nem is értette. Nem így mások, akik nagyon is értettek a kurzuslovagláshoz. Ők vállalkoztak arra, hogy az 1949-re tervezett budapesti Ősrégészeti 48