Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

tatta elődje érdemeit, tudatosan Tompa művét igyekezett folytatni a Budapest újkőkorából írott tanulmánytól kezdve egészen bronzkorunk 1955. évi kutatási összefoglalójáig. Vagyis kényszerűségből megkísérelte a lehetetlent. A lehetetlent, mivel elképzelni is nehéz két férfiút, akik emberileg, világnézetükben és tudományos szemléletükben messzebb álltak egymástól, mint egykoron ők. Tévedés ne essék, nem rossz viszonyokról volt szó — éppen ellenkezőleg! — csak két merőben különböző emberről és egyéniségről. Az a „Tompa Feri bácsi", aki a gyermekifjú Mócsy András emlékezetében nagy korsó sör, nagy szál kolbász előtt üldögélő életvidám termetes férfiúként őrződött meg, az ősrégészetben nagyvonalú és szárnyaló volt, ugyanakkor a részletekkel, apró tényekkel a gondolatlanságig nem törödő. A már szegedi korszakában is puritán Banner a részletek, a terep, a leletek aprólékos elemzője volt, jelmondata közismert: , .engedjétek, hogy a cserép beszéljen helyettetek". Ketten együtt nagy munkát végezhettek volna, ami az egyikből hiányzott, megvolt a másikban, de — sajnos — két ember nem egy ember. Ami az Ősrégészeti Intézetben várta, az kezdetben ugyanolyan bonyolult volt, mint új élete a fővárosban és az egyetemen. Az egyetemet illetően tartozunk az igazságnak azzal, hogy a Múzeum-körúti A. (fő) épület földszintjén, hátul, a Gólyavárra néző napos szemináriumból és belőle nyíló professzori szobából álló Ősrégészeti Intézet nem Alföldi András találmánya volt, hanem — még bútorai jórészében is! — azonos volt Rómer Flóris 1863, 1868—1877. évi intézetével és gyűjteményével, amely 60 éves szendergés után csupán újjáéledt 1938-ban. Az Intézetben Tompa c. tanársegédje (Patay Pál dr.), adjunktusa (Kutzián Ida dr.) és szigorló-doktoráló hallgatói (Mérei Kádár Ervin, Szántó Imre) fogadták az új professzort, akinek — meglehetősen szokatlan módon — mindenestől át kellett vennie elődje garnitúráját. S mégha csak azt! 1945 tavaszától 1946 nyaráig az Intézet vezetését Hillebrand Jenő látta el, aki nem volt rest ez alatt az idő alatt saját tudományának, a paleolitikumnakmezolitikumnak hallgatókat toborozni (Gábori Miklós, Mialkovszky Mária). A Kolozsvárról visszatért s a Nemzeti Múzeum szolgálatába állott Mozsolics Amália a bronzkor kutatásának igyekezett megnyerni az 1945-ös kezdőket (Petres Éva, Risztics Emília), amire Tompa életében aligha került volna sor. Szó sincs róla, hogy a budapestiek — talán egy-két kivételtől eltekintve — barátságtalanul vagy nem kellő tisztelettel fogadták volna az idős szegedi professzort, csak éppen idegenek voltak, a legjobb esetben kollegák, ismerősök. Az egyetlen, akivel bizalmas szót válthatott, szegedi magántanára, Párducz Mihály volt, aki 1945-től a Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán teljesitett szolgálatot. Egyébként a két Tompa-tanítvány hamarosan (1946, 1948) doktorált, 1947-től Mérei Kádár is, Szántó Imre is a Nemzeti Múzeumba kerültek, a Régészeti Osztály szol45