Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

Mindebben nyilván közrejátszott, hogy a szerb egyház a 16. század derekán megkötötte a maga külön alkuját a török hatalommal. Ugyan adófizetési kötelezettség fejében, de a Porta elismerte a szerb egyházat a szerbség képviselőjének, s egyházi adószedési jogot, valamint meglehetősen széles bíráskodási jogkört biztosított számára. Ennek az alkunak hatálya — amely igen komoly szerepet játszott Szerbia török konszolidációjában — kiterjedt a magyarországi hódoltság szerbek lakta részeire is. A Peében székelő szerb pátriárka ide is nevezhetett ki metropolitákat; 1552 és 1690 közt nem kevesebb, mint tizenöt ilyen egyházi székhely működéséről tudunk. Köréjük persze nem szabad valami, a nyugati püspöki székhelyhez hasonló fényes udvart elképzelnünk; rendszerint valamelyik szerény küllemű és mérsékelt kényelmű monostorban laktak (a török korban harmincnyolc férfi és két női zárda létezéséről tudunk a magyarországi hódoltságban). Ezzel lényegében eldőlt a kérdés, hogy a szerbek nemzeti identitástudata egyházias köntösben fejlődik majd. A szerb egyház azonban csupán a törökökkel szemben léphetett fel a szerb nép politikai képviselőjeként, a magyar hatóságokkal nem került érintkezésbe, s azt egyik fél sem szorgalmazta. Ennek ellenére sem Bécsben és Pozsonyban, sem Gyulafehérváron nem mondtak le arról, hogy a szerbeket — legalábbis részlegesen — egyszer még felhasználhatják a törökök ellen. Ez a remény 1594-ben igazolódni látszott; a temesközi szerbeket valóban sikerült fellázítani és felhasználni néhány fontos, környékbeli vár visszavételénél. Az itteni szerbek azonban hamarosan visszatértek a Porta hűségére; akik másként gondolkodtak, beálltak a „tizenötéves háború" küzdelmeiben egyre nagyobb szerephez jutott hajdúk soraiba. Az 1594. évihez hasonló tömeges átállásra később nem került sor, a 17. század második felében azonban kisebb-nagyobb csoportokban ismét feltűntek a szerb zsoldosok a magyar végvárakban. Hogy mily módon sikerült áttörniük a gyanakvás falát, nem tudjuk, azt azonban igen, hogy a befogadó katonaközösségek nem kételkedtek bennük: egyenrangú társnak tekintették őket, s úgy tűnik, rá is szolgáltak a bizalomra. Az 1681. évi soproni országgyűlés már törvényben mondotta ki a királyi Magyarországon élő szerbek általános fegyverfogási kötelezettségét. Tömegeit tekintve azonban az 1683-ban megindult és Magyarország csaknem teljes felszabadításával végződött háború a törökök oldalán találta a magyarországi szerbség java részét. Bár a kérdés még behatóbb vizsgálatot igényel, valószínűnek látszik, hogy a hódoltságnak többsége a vesztesek sorsában osztozott, s velük együtt hátrált, egészen az eredeti, középkori magyar határokig, majd azon túlra, Szerbia területére. A török