Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)
Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)
lezhető lenne. Jelen ismereteink szerint a Szerémség Száva-menti részein is csupán a 13-14. században figyelhető meg a helynevek — ráadásul egyelőre lassú — „elszlávosodása". Ugyanakkor viszont kézenfekvő a feltevés, miszerint a macsói, az ozorai és a sói bánság — vagyis: a Száva és az Al-Duna összefolyásától délre eső területek — megszerzésével jelentős számú szerb népesség kerülhetett magyar fennhatóság alá. Az ilyképp a magyar király alattvalóivá vált szerbek északabbra vándorlását aligha gátolta, hogy vallásukat tekintve nem a római, hanem a bizánci rítust követték, hiszen a Magyar Királyságban erős — a németnél és a „latinnál" is erősebb — muszlim kisebbség élt, s a magyar hatóságok nem akadályozták az úgyszintén ortodox vallású románok beszivárgását sem. A hódítás útján magyar alattvalóvá vált szerbek kérdésének azonban témánk szempontjából cskély jelentősége van, hiszen a Magyar Királyság — hasonlóképp az Árpád-korban időlegesen magyar uralom alá került Belgrádhoz (Görög- vagy Nándorfehérvárhoz) — ezeket a bánságokat hamar elveszítette, s a magyarországi helynév-anyag makacsul ellene mond annak, hogy időleges birtoklásuk jelentősebb szerb vándormozgalmat indított volna el Magyarország belsőbb területei felé. A magyar és á szerb uralkodóház között végül is nem szövődtek olyan szoros dinasztikus kapcsolatok, amelyek számottevő szerb előkelőt vonzhattak volna Magyarország területére. (Az Árpád-, majd az Anjou-ház egészen más kategóriába tartozott az európai értékrenden belül, mint a szerb dinasztia, s e téren nyilván nagyobb súllyal esett latba az eltérő vallás is.) A két etnikum közti — eladdig kifejezetten merevnek tetsző — határ Szerbia török fenyegetettségének fokozódása nyomán kezdett képlékenyebbé válni anélkül, hogy e folyamat kezdeteit és lépéseit pontosan meg tudnánk ragadni. A magyarországi szerb betelepülés folyamata feltehetőleg a magyarokkal együttműködő Lázár kenéz 1389. június 15-i rigómezei veresége után gyorsult fel, amikor Szerbia erős török nyomás, sőt részleges török megszállás alá került, s területén keresztül kemény török támadások érték a Magyar Királyság déli és keleti határterületeit, főleg a Szerémséget, a Temesközt és Erdélyt. (Az alábbiakban látni fogjuk majd, hogy a háborús pusztítások nyomán „keletkezett" üres területek vonzása a továbbiakban is mindig a Magyarország felé irányuló szerb bevándorlás elsőrendű mozgatói közé tartozott.) Amikor egy 1407 évi oklevélben azt olvassuk, hogy Ozorai Pipo temesi ispán „azokat a településeket, amelyek a gyakori török beütések és sűrű támadások következtében csaknem elpusztultak és elnéptelenedtek... a régi, ép állapotukba visszavezetvén, népek
