Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)
Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)
sokaságával díszítette", 1 arra gondolhatunk, hogy ebben igénybe vette a szerb betelepülők segítségét is. Mindazonáltal a 14. és 15. század fordulóján bekövetkezett — inkább csak feltételezett, semmint bizonyított — népmozgás jelentőségét sem szabad túlbecsülni, hiszen I. Bajazid szultán 1402. évi ankarai veresége után — jóllehet a csatában a törökök oldalán részt vett Stefan Lazarevié szerb fejedelem (deszpota) és Vuk Brankovié a keleti országrészek goszpodarja is — tehermentesítette Szerbiát, s indokolatlanná tette, hogy a szerbek tömegesen keressenek biztonságosabb helyet maguknak. A környék viszonyait hivatalból jól ismerő pozsegai ispán viszont 1437-ben már befejezett tényként közölte, hogy a „Szerémségnek a Száva és a Duna közé eső [vagyis: keleti] részét nagyobbrészt rácok lakják". 2 Egyenlőre azonban nem tudhatni, hogy ez a változás egyszerre, áttörésszerűen vagy egy hosszan elnyúló — az Anjou-kortól a jelzett évig terjedő — folyamatként ment-e végbe. Kétségtelenül sorsdöntő mozzanatnak kell viszont minősítenünk a magyar-szerb viszony és így a szerb bevándorlás történetében azt, hogy Zsigmond magyar király a 15. század legelején hatalmas magyarországi birtokadományokban részesítette Stefan Lazarevicet, s Belgráddal együtt a kezére adta a macsói bánság maradványait. Az adomány célzatát jól mutatja, hogy az uralkodó 1432/1433. évi védelmi tervezete a deszpota nyolcezer lovasával is számol az ozorai bánság védelmében. Az adományok következtében a mindenkori szerb deszpota a magyar nagybirtokosok élvonalába került, s jelentős politikai befolyásra tett szert, ami kifejezésre jut abban is, hogy ott találjuk a magyarországi kormányzás „szereposztásában" oly nagy jelentőségű Sárkányrend (1408) alapító tagjai közt is. Lazarevié utódja, unokaöccse, Djordje Brankovid — az 1426. évi tatai szerződés értelmében — csak azzal a feltétellel kapta meg a magyarországi birtokokat, hogy átengedte Zsigmondnak a macsói bánság várait, — köztük székvárosát, Belgrádot is —, s Szmederevóba helyezte át udvarát. Belgrád átvétele (1427) már az ismét veszélyesen felújult török támadások elleni óvintézkedések közé tartozott. Nem indokolatlanul, hiszen a törökök — kihasználva Magyarország belső problémáit — 1439ben bekebelezték Szerbiát, amelyből csupán Belgrád környéke maradt keresztény kézen. A deszpota magyarországi birtokaira menekült, s belevetette magát az itteni belpolitikai küzdelmekbe. Témánk szempontjából azonban fontosabb, hogy áttelepedése példájának követésére ösztönözte azon alattvalóit is, akik nem tudtak vagy nem akartak együttműködni a muszlim megszállókkal. E népmozgás részletei
