Zombori István szerk.: Az értelmiség Magyarországon a 16.—17. században (Szeged, 1988)

R. Várkonyi Ágnes: Pázmány és Erdély a törököt kiűző háború eszmei megfogalmazásában

kérők és Lipót császárt a protestáns német fejedelmek azzal a feltétellel választják meg német-római császárnak, hogy harcba száll Rákóczi érdekében és támadó háborút indít a török ellen. E nagy kérdéskör számos fontos részletével még csak az utalás szintjén sem foglalkozhatunk. Pedig fontos lenne a szélárnyékos korszakok, vagy még inkább a pillanatnyi szükségéből török tárgyalásokkal időt nyerő politikák jövő terveit is számba venni. S ha az egymást váltó generációk az elit és az értelmiség különböző csportjai sokszor kételyekkel, súlyos csalódásokkal, sőt reményt vesztve és országostorozó indulattal is adták át az utánuk következőknek azt a biztos tudatot, hogy az oszmánok magyarországi uralma véget ér, ebben mindig is bennefoglaltatott a jövő megtervezése is. A fejedelemség a kor nemzetközi szabályai szerint önálló államiságot harcolt ki önmagának Mohács másfél évszázada alatt, a világtérképek külön országnak ábrázolták, nemzetközi szövetségek és szerződések ismerték el, belügyeit, gazdaságát, művelődését szuverén módon irányította, de beletartozott az Oszmán Birodalom vazallus államainak rendszerébe és fejedelmei, a királyság főméltóságviselőivel együtt mindvégig a Magyar Korona tagjának tekintették. A törököt kiűző háború folyamán főleg Várad és Temesvár török őrsége miatt az első döntő évtizedben az oszmán világ harapófogójában levő fejedelemség korlátolt mozgásterében is sokat áldozott az ország visszafoglalásáért. Ezeknek az éveknek szerződései —- legutóbb a Buda expugnata kötet munkálatai során előkerült, a londoni levéltárban a fontos nemzetközi iratok állagában őrzött szerződéssel együtt — mind a hosszú távú magyar politikai kultúra szellemében fogalmazták meg az új körülmények között Erdély helyzetét: visszatér a magyar koronához, a magyar korona alatt egybekapcsolódik a királysággal a magyar király és Habsburg császár jogara alatt, de s ezt az uralkodó, Lotharingiai Károly és a különböző megbízottak mindig is szavatolták, hogy határai között állami szuverenitásának legfőbb biztosítékait — önkormányzat, vallásszabadság, fejedelemválasztás — megtartja. Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy Pázmánynak sokkal nagyobb része volt a törököt kiűző háború és az országegyesítés feladatainak, benne Erdély státusának eszmei megfogalmazásában mint ahogyan ezt a magyar történettudomány eddig számon tartotta. Ennek a nagy témának reális rekonstrukciója azonban csak további elmélyült kutatások és vizsgálatok feladata lehet. Meggyőződésem, hogy erre ma ígéretes és jó lehetőségek értek be, az irodalomtörténészek, egyháztörténészek vizsgálatai s főleg a Pázmány-kutatás nemzetközi reneszánsza következtében. De nem feledkezhetünk meg az ifjúság érdeklődéséről sem, sőt van rá okom, hogy bízzam benne, e feladatokat majd a mi generációnknál jobb szakmai együttműködésben és kedvezőbb nemzetközi kutatási lehetőségek körülményei között dolgozó fiatalok oldják meg. Előadásom nem is több, mint a jövőnek szánt palackposta-üzenet.