Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

kül, hogyélete végén mégis győzedelmeskedjék a démon. E műnek értéke elsősorban lélektani: a halálvágy és az életszeretet küzdelmének elemzése egy nagy költő fejlődésében. Tanulmányát eredendően befolyásolta az a Vörösmarty-kép; melyet Babits Mihály rajzolt meg először Vörösmarty-tanulmányaiban, s amelynek lényege a Gyulai Pál-féle Vörösmarty-portréval szemben a fantázia Vörösmartyja, akit megfojtanak saját lelkének démonai. Ez indította kutatásra Szerbet, ez vezeti finom megfigyeléseihez, de ebből magyarázható vizsgálatának egyoldalúsága is. Az angol irodalom kis tükre c. könyvecskéje a nagyközönség számára készült összefoglalás, amely nem született szerencsés órában. Eredetiségre és mindenáron új szempontok felvetésére való törekvése talán ebben a legrikítóbb. Legnagyobb és a közönségre tett hatás szempontjából bizonyára legfontosabb műve az Erdélyi Helikon pályázatára készült pályanyertes kétkötetes Magyar Irodalomtörténet. Ennek a könyvnek célkitűzése, amint a pályázat feltételei megkövetelték az írótól jóformán lehetetem kíván: Szólnia kell a nagyközönséghez, az egész magyar társadalomhoz, de különlegesen a kisebbségi magyarsághoz is; fel kell tüntetnie a magyar irodalom és a „világszellem" kölcsönhatását, de amiagyar lélek sajátos egyéniségét is; ki kell domborítania az esztétikai szempontokat és a szociológiai összefüggéseket, tudományosnak és népszerűnek kell lennie egyszerre. Nyilvánvaló, hogy sem ezeket a szempontokat, sem a bevezetésben önmagával szemben felállított követeléseket mindenestül megvalósítani nem lehetett. Hozzájárult ehhez a nehézséghez a gyors munka, amely következetlenségekre és sok helyen elnagyolásra vezetett (pl. a könyv utolsó negyede). Mégis, amit sikerült megvalósítania, az is nem megvetendő eredmény és a könyv minden hibája^mellett is nagy nyeresége irodalmunknak. Ha nem a célkitűzéseken, hanem a megvalósult eredményeken keresztül vizsgáljuk, a következőkben találjuk fő értékét. Legfőbb szempontját („Hogyan sikerült egy-egy időpontban megteremteni magyarság és európaiság szintézisét") többé-kevésbé sikerülten végig tudta vinni az irodalomtörténeten. Ez az alapgondolat reakciónak látszik, majdnem egész addigi irodalomtörtcnctírásunkkal szemben, amely a nemzeti szempontnak biztosította az irodalom fejlődésében a központi szerepet. Csakugyan, bírálóinak jó része rá is mutat erre az ellenmondásra. Ez azonban csak látszólagos. Szerb t. i. az európai összefüggések rajzában nem téveszti szem elől a magyar sajátosságok érvényesítésének kimutatását, és helyenként éppen a sajátos magyar léleknek megragadó elemzését nyújtja (pl. Zrínyi lelke rajzában). — A másik szempont, melyet a feltételekhez híven megvalósítani iparkodott, a szociológiai szemlélet érvényesítése. Ebből indul ki mindenekelőtt érdekes, de a legnagyobb mértékben erőszakos korszakfelosztása, az egyházi irodalom kora, (a XVIII. sz. közepéig) a főúri irodalom kora, (Balassától a felújulásig), a nemesi irodalom kora, amelyet három részre oszt: tisztán nemesi irodalomra, (Petőfiig), nemesi-népi irodalomra, (Petőfi és Arany kora) és nemesi-polgári (gentry) irodalomra, (Aranytól Adyig); Adytól számítja a polgári irodalom korát. Nem szükséges fejtegetni, milyen önkényes és szükségszerűen mennyi erőszakosságra vezet az irodalomnak ez a heteronóm kortani szemlélete. Szerb könyvének azonban ez a külsőségesen reá aggatott szociológiai ballaszt — amely különben helyenkint igen érdekes és eleven korfestésekre és meglepő összefüggések felfedezésére ad alkalmat — nincs különösebb ártalmára, mert mindaz, ami az ő igazi erejét teszi, zavartalanul érvényesül a szervetlenül köréje fonódó szociológiai keret ellenére is. Ilyen mindenekelőtt a könyv lélektani része, az egyes írók emberi, és emberségéből fakadó írói arcképének ügyes, nem egyszer izgatóan érdekes rajza. A könyv voltaképpen nem is mondható a szó legszorosabb értelmében egységes irodalomtörténetnek: legsikerültebb részei, egyes essayk egyénileg megrajzolt, sokszor meleg beleéléssel megalkotott írói arcképek. Legjobban sikerültek ezek között természetesen azoknak az íróknak képei, akik legközelebb állnak az alanyiságát elnyomni nem tudó, de nem is akaró író lelkéhez: Zrínyi, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Kemény, Madách, Ady. A korszakfestések közül is azok a legértékesebbek, amelyeknél az író saját speciális kutatásaiból merít-