Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)
hetett: a felvilágosodás és a romantika korának képei. Érdekes és gondolatébresztő apróságokkal, új színbe helyezett adatokkal, meglepő és már az első tekintetre is tetszetős összefüggésekkel azonban lépten-nyomon találkozunk a könyv lapjain. — A munka értékei közé tartozik nyelvének újszerűsége, könnyedsége és hangzatossága, amely legtöbbször szerencsésen egyesíti magában a lélektani színezést, a modern terminus technikusokat és bizonyos újságírós, magát olvastató szellemességet. E nagy értékeket nagy hibák ellensúlyozzák. Alanyisága, amely oly szerencsésen érvényesül a nagy írók egyéniségébe való elmerülés elkalmával, súlyos egyoldalúságokra, helyenkint kiáltó elfogultságra ad alkalmat. A neki nem szimpatikus írókat ridegen és szárazon kezeli, vagy észre sem veszi, a legbántóbb itt minden esetre a Petőfiről szóló rész lapossága. Viszont kedves íróit nem egyszer aránytalanul túlságos szerephez juttatja (ilyen aránytalan pl. a Babitsról szóló fejezet). A hozzáértő lépten-nyomon megütközik a szakirodalom felhasználásának egyoldalúságán is. Mellőzhetetlen alapvető műveket felhasználatlanul hagy, viszont bőségesen merít a legfiatalabb szakirodalom apróbb értekezéseiből is, ami nem egyszer bosszantó elrajzolásokra vezeti. Az irodalomtörténet bizonyos részeit (pl. a középkort) szembetűnően csak összefoglaló feldolgozásokból ismeri, ilyenkor alig ad többet rendszertelen kivonatnál. Egészen ötletszerű pl. az őskorról írt töredékes vázlat. Sokat árt az írónak az a törekvése is, hogy minden áron érdekes olvasmányt adjon. Ez sokszor olcsó szellemeskedésre, útszéli élcelődésre, lényegtelen kuriózumok hajszolására és igazságtalan gúnyolódásra ösztönzi, és ezt az ösztönt nem fékezi sem a tudósnak, sem a művésznek alázatossága, akik ilyenkor viszszahúzódnak a hatáskereső cikkíró fölényeskedése elől. A könyvnek talán legbántóbb részei azok, amelyekben banális élccel intéz el írókat (pl. Szabolcskát) és ahol igazságtalan és szellemtelen gúnyolódással vitatkozik irodalomtörténetíró elődeivel (pl. az egyáltalán meg sem értett Beöthyvel). Mindezek azonban nem ronthatják le a könyv alapvető értékét, amely főleg két szempontból kétségtelen. Tudományos jelentőségét tekintve minden hibája mellett is kétségtelen, hogy ez az első magyar irodalomtörténet (Farkas Gyula kis könyve túlságosan rövid ahhoz, hogy itt szóbajöhessen), amely tejles mértékben alkalmazza egészében és részleteiben is ennek a tudományszaknak legújabb elméleti szempontjait, és új világításba állítja irodalomtörténetünknek nem egy elhomályosult, vagy nem igaz értéke szerint méltatott alakját. A szorosan vett szakirodalmi értékénél azonban sokkal nagyobb a könyv pedagógiai jelentősége, mert ez az egyetlen magyar irodalomtörténet, amely igazán élvezetes olvasmány a széles közönség számára is — itt bizonyos értelemben még hibáinak jó része is erénnyé válik — és amely éppen azért alkalmas arra, hogy az irodalomtörténetet a tudomány számára eddig hozzáférhetetlen körökben is népszerűvé tegye, nagy íróinkat közelebb vigye a nemzet élő lelkéhez. Mindezek alapján SZERB ANTAL tudományos munkásságát jelentős értéknek és az ő magántanári habilitációját Karunk számára nyereségnek tartom. Azért tisztelettel javaslom, hogy a tek. Kar őt a további habilitációs cselekményekhez bocsássa. Szeged, 1935. február 12. A tekintetes Kar iránt kiváló tisztelettel DR. SÍK SÁNDOR s. k. egy. ny. r. tanár.II. Tekintetes Kar! Mielőtt rátérnék SZERB ANTAL munkásságának ismertetésére, legyen szabad néhány szót szólanom arról a politikáról, amelyet a magyar egyetemek a magyar irodalomtörténeti katedrák szukreszcenciájának ügyében kifejtenek. Ha számba vesszük a magyar (és összehasonlító) irodalomtörténet magántanárait, azt látjuk, hogy ennek a legnemzetibb tudományágnak egyetemeinken nincs képviselője a fiatalabb nemzedék köréből. A legfiatalabb magántanár 45 éves (György Lajos),
