Apró Ferenc: Gergely Sándor az aktivisták szobrásza (Szeged Művelődéstörténetéből 3. Szeged, 1986)

melyet enyhe baloldali irányzata miatt néhány szám után betiltottak. Ekkor érezte úgy, hogy élete végképp kilátástalan. 1932. augusztus 26-án, 43. születésnapján kinyitotta a gázcsapot. Másnap reggel találtak rá. Feleségének Szegedre táviratozták meg a halálhírt. Hamvasztás után Berlinben temették el. Kahána Mózes ezt írta róla: „Kemény alkatú, robusztus férfi volt, nyugodt kedélyű, jókedvre hajlamos. Ilyen képe maradt meg bennem. Nem tudom elképzelni azon a napon, amikor a világról való végső' lemondással maga vetett véget életének. Nem valami elmezavar, ideg- vagy kedélybetegség kényszere alatt tette, az bizonyos: a hatalomra jutott náci fasizmus réme ölte meg" (109). A sors nemcsak a művészhez volt mostoha, a műveihez is. A Tabu négy évtized után Hódmezővásárhelyről került a szegedi múzeumba a Juhász-portré mellé. Özvegye'már csak egy szobrot (Akt) és két érmet ( 1919, Önportré) engedhetett át a Magyar Nemzeti Galériának. Olyan főművei, mint a Torzó, az Önportré (1919), a Síremlék, és csak hírből ismert munkái {Milkó Erzsi portréja, a Kolozs Lajosról készített Energia c. portré) hat és fél évtizede lappanganak. Ki tudja, megvannak-e még... Gergelynét a háború előszele, a faji megkülönböztetések arra késztették, hogy 1939 áprilisában hazatérjen. A náci hatóságok nem engedélyezték, hogy férje gipszmunkáit magával hozza, így Gergely külföldön készített alkotásainak csak a fényképei kerültek haza (130). A művész neve itthon sokáig feledésbe merült. Három évtizedes hallgatás után elsőként Péter Lászlónak Espersit János című könyvében (1955) bukkant föl alakja, majd Szelesi Zoltán elevenítette föl emlékét 1962-ben a Művészet hasábjain (101). A 70-es évek elején Szabó Júlia fáradozott Gergely ébresztésén (113, 118). Művészete Gergely művészi fejlődése három szakaszra tagolható. Az első, kétség kívül érdekes és értékes szakasz mit sem sejtet a későbbi kiforrott művész világából. Kisméretű expresszionista szobraiban azt a pillanatot rögzítette, melyben az ember fölszabadultan, mámorosan átadja magát a tánc, a művészi mozgás örömének: a Táncosnő (1. kép) hátraveti a fejét, perdülés közben féllábbal érinti csak a földet, hajlik a törzs, a ruha redőzete követi a test mozgását. A rögzített pillanatból kiérezzük a zene ritmusát, a ritmus és a mozdulat megtalált összhangját. Érthető, hogy az e munkáit feszítő dinamizmus, az átélés expresszivitása nehezen tűrte meg a statika hagyományos szabályainak a betartását. Ha a bronzszobrot nem is, a gipszváltozatot — a szükséges helyen — alá kellett támasztania. (A hozzám jutott fényképen ezt valaki kivakarta.)