Apró Ferenc: Gergely Sándor az aktivisták szobrásza (Szeged Művelődéstörténetéből 3. Szeged, 1986)

Gergely kisméretű táncosnői nem előzmény nélküliek a magyar plasztikában. Gondoljunk Izsó Miklós ötven évvel korábbi, ám meghökkentőn sodró erejű vázlatsorozatára (1864—1870), a Táncoló parasztra.. Fülep Lajos szerint Izsó az emberi test dinamikájának a megragadásával a semmiből teremtette újjá a magyarországi szobrászatot, visszaállítva jogaiba a plasztika ősi törvényeit, művészi lehetőségeit. Az Izsó megpendítette örök szobrászi gondolat évtizedekig visszhangtalan maradt. Fél évszázad után Gergely volt az, aki a láncoló alak dinamikáját újból be emelte plasztikánk világába. Izsó táncosa takarékosan tempós mozdulatú, a kontraposzt nyugodt, szinte méltóságos. Gergelynél a tema kidolgozása eljut a másik végletig. A mű fő erővonalát adó — a hajló jobb láb, a test és a hátravetett fej meghatározta — ívelést keresztezi a bal láb és a bal fölső kar átlójával. Az ábrázolt mozdulat az ívből pattan ki: a test előrehaladását a hátravetett fej fékezi, ami a mozgás kiegyensúlyozódásának az irányába hat, megteremtve a mű statikai egyensúlyát. A táncosnő feje szinte derékszöget zár be a testtel. Ez a megoldás minden bizonnyal szecessziós motívum, Klimt hatására utal, viszont a nyak megnyújtása expresszionista eszköz. Érdekes megfigyelnünk, hogy Gergely a hátravetett fejet kissé el is fordítja, ami a művészi szenvedély, a téma keltette hevület magas hőfokára utal. Szobrászi látásában az 1918 szeptembere és novembere közötti két hónapban (!) gyökeres változás következett be. Valószínű, hogy a szeptemberi pesti tartózkodása során a művésztársakkal folytatott eszmecserék, a MA-ba járó külföldi folyóiratok döbbentették rá a továbblépés szükségességére. A Petrovics Elek megvásárolta Anya gyermekével (2. kép) jelzi az átmenetet korábbi és újabb művészi világa között. Még ez is ún. tanagra szobrocska, de a chiasmus robbanó mozgása már hangsúlyozott kontraposzttá szelídült. A ruhátlan anyának maga elé tartott jobbján áll a szintén ruhátlan kisgyermek: az anya fölé emelkedik, kezével anyja hajába kapaszkodik. A gyermek — jelképes — magasabbra helyezése alig ismert megoldás a plasztika történetében. A szokásos megoldás szerint az anyák (madonnák) magukhoz szorítják, ölükben tartják, testükkel fedezik, azaz féltik a gyermeket. Gergelynél az anya nem ilyen : hagyja, hogy gyermeke a nyakába, a fejére másszék. A madonna (az anya) feje fölé ágaskodó (érő) gyermek motívuma Ybl Ervin szerint először Jean de Chelles-nél bukkan föl a 13. század derekán (Notre Dame északi kapuján), majd onnan Giovanni Pisano vitte Itália földjére. Ha a motívum hét évszázados is, merész (alsó és fölső) tömegelosztása miatt talán még tucatnyi példát sem lehet hozni azóta történt alkalmazására. Az Anya gyermekével összehasonlíthatatlanul zártabb, feszesebb alkotás, mint a Táncosnő. Gergely itt már határozottabban a'kalmazza a mű szerkezetét alapjában meghatározó — később is visszatérő — enyhe félkörívbe komponálást. Az anya jobb lába és fölső teste meghatározta